Molnár család és a meccsek

Ismét eltelt egy hét. Várt ránk a mennyei. Ennek a meccsnek indulhattunk bizakodóan, de semmiképpen sem jó kilátásokkal. A listavezető Debrecen látogatott a Puskás Ferenc Stadionba, aki nagyjából 100 ponttal tanyázik előttünk és emellett mi meg már több mint fél éve, azaz 6 hónapja nem nyertünk hazai környezetben. (Ez alatt a bajnoki fordulók értendők, ugyanis LK-t nyertünk, de az meg kit érdekel?!)

Akkor vágjunk is neki ennek a szépnek ígérkező napnak, amikor egész délelőtt szakad az eső és az ember nem tud megállni a saját lábán, annyira fúj a szél. De sebaj, mi elfogultak vagyunk és szemellenzősök, mint a lovak. Hogy idézzek egy klasszikust: “Ha menni kell, akkor menni kell.” (Jurassic Park.) Édesanya kitalálja, hogy látott a lehető legdrágább babaáruházban ilyen esőruhát. Nadrág, kabát, sapka és egy gumicsizma az elengedhetetlen felszerelések ahhoz, hogy a gyermek jól érezze magát.

(Édes kis tűzoltóm.)

És persze ha ő boldog, akkor mi is azok vagyunk. Ezeknek a ruhadaraboknak a sajátja, hogy nem ázik át, de még a szél sem fúj rajta keresztül. Teljes a kép. Ha az Alex a kerítés mellett állva akarja nézni a mérkőzést, vagy esetleg kerítést nyalogatni, akkor sem lesz vizes. Anya jókedvű, Apa is az, azt meg majd meglátjuk, hogy a kisfiúnk hogy viseli a zord időjárást. Így, esőtől teljesen védve indulunk útnak.

Megérkezünk. Plusz szektorok vannak megnyitva, sok emberre számítanak. Érdekes … Az utóbbi időben, amikor esőre állt az idő valahogy nem nagyon akartak fogyni a jegyek. Úgy látszik tényleg a reményhal az utolsó, aki célba ér. Valahogyan mindig kerülnek elé újabb és újabb versenyzők. Ez jó hír. Elkezdődik a mérkőzés. Egy elég gyors és annál szebb góllal szerzi meg nekünk Somalia a vezetést. Megyünk, csináljuk a dolgunkat. Nem mondom, hogy helyzetet helyzetre halmozunk, de azért a középpályán általában a miénk a labda. De ez édeskevés. Egy beadásból valami debreceni hurkatöltő a kapunkba fejeli a játékszert. A kapus kiszolgáltatott. Ilyen fejest nem lehet védeni. Kezdhetjük elölről az egészet. A félidő hamar eltelik minden további említésre méltó esemény nélkül.

Alex eleinte kicsit megilletődött a nagy széltől, aztán hamar rájöttünk, hogy Apuci hátán nagyobb biztonságban fogja magát érezni, így jött az elengedhetetlen hátizsák pozíció. Mint azt eddig is tudtuk, a gyermek eléggé fáradt volt ekkor. És amit nem gondoltunk volna, hogy 80 km/órás széllökések kíséretében lehet aludni, hát a kis Mancs erre a gondolatunkra rácáfolt. Átaludt egy egész félidőt, meg a szünetet is.

Elkezdődik a második játékrész. Ebben felkel a Csemete és együtt nézzük tovább a meccset. Sajnos még ekkor sem történik semmi érdemleges. Egy-egy helyzettől eltekintve kiegyenlített a kép. Többen szidják a játékvezetést. Ahogy megjósoltam én magam előre, ez a mérkőzés az ország legjobb bírája által lett levezényelve. Én nem vagyok híve annak, hogy mindig másra fogjuk a betliket. Azt az elvet vallom, hogy szembe szélben is hozni kell a pontokat. Bár szerintem Kassainak nem volt most a mérkőzés kimenetelét befolyásoló hibája. De kicsit visszakanyarodva még mindig x-re állunk. Csak a sötét fellegek gyűlnek a pálya felett és szintúgy a kilátogató emberek fejében is.

És egyszerre csak vége. Lefújják ezt a kiemelt kockázatú mérkőzést, ahova lovas rendőröket kellett kivezényelni. Az emberek megint csalódottak. Bár tudjuk, hogy nem ezt a meccset kellett volna megnyerni, hanem mondjuk az MTK ellenit, persze akkor, ha már mindenféleképpen pontokat kell hullatnunk. Akkor akár ez az egy pont bele is fért volna. De így nem. Így nem lehet ezt csinálni srácok! Valami nincsen rendben a fejekkel, vagy a lábakkal. Esetleg egyikkel sem. Én azt érzem, hogy erre sürgősen megoldást kell találni. A tabellán elfoglalt helyünk alapján egy igazi középszerű csapat vagyunk. Sajnálatos, hogy a játékunk képe alapján is. De hogy megtaláljuk a vigaszt ebben is, azt nyilatkozta a méltán híres edzőnk, hogy őt ez nem szomorítja el. Hát, kedves Thomas, én ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy az eddigi mérleged 3-ból semmi. Az elérhető 9-ből, az elvárható 7-ből pedig sikerült 2, azaz kettő pontot összekaparnod. Szerintem kapd össze magad egy kicsit, meg a csapatot is. Több dolog miatt is. Ebből Bundesliga ajánlat biztosan nem lesz, de előbb-utóbb a szurkolóknál is kiborul a bili.

Elballagunk haza. Megint orrot lógatva. És ismételten megállapítjuk, hogy a mérkőzés embere a mi gyönyörű kisfiúnk volt, aki mindig jól viselkedik, pedig ez tőle nem lenne elvárható. És mégis! Nagyon Szeretünk drága kis Alexünk, és kívánunk Neked és magunknak is ennél sokkal szebb és sikeresebb szezonokat az elkövetkezőkre.

Tegnap ismét mennyei meccs várt ránk a Hungária Körúton. Megint olyan időben, amikor mindennek össze kéne, hogy jöjjön. Ez alatt az értendő, hogy napsütéses, meleg idő volt, a meccs időpontja nem befolyásolta a gyermekünk napközbeni programját, kaptuk az MTK-tól 3000 db vendégjegyet, szóval hazai hangulatot varázsolhattunk, ha akartunk és nem mellesleg egy, a kieső helyen tanyázó csapathoz látogattunk el. Ja és emellett az idegenbeli mérlegünk nekünk volt a legjobb ősszel. Na ilyenkor szokott az lenni, amiről már írtam egy korábbi bejegyzésben is.

De kezdjük csak nyugodtan az elején. Déli alvásból megébred a nagyfiú. Viszonylag korán van még, szóval most kivételesen nem rohanunk. Kellemes tempóban összeszedjük magunkat, nem sietünk sehova, minden valószínűség szerint, (csak ahogy általában is lenni szokott), mi leszünk, akik elsőként érnek a megbeszélt időpontban a találkozóhelyre. Ez most sem történt másképp. Most először úgy döntünk, hogy Alex a lábára cipőt fog kapni és nem harisnyát meg zoknit. Így nekivágunk a nagy útnak, ami két villamosmegállóval van távolabb, mint a mostani hazai pályánk.

És odaérünk a Hidegkúti Stadionhoz. Apa is, Anya is feltankol, ki-ki azt, amihez éppen kedve van. A barátaink is befutnak lassacskán. Erre az időre már a csöppség úgy dönt, hogy neki nem kényelmes annyira a babakocsi, elvégre ő már nem baba … Annyira jó ötlet volt a lábbeli, hogy az valami fantasztikus. Így lerakjuk a földre, had menjen és csinálja a dolgát.

Lassan kezdődik a megmérettetés. A népek szállingóznak befelé, így mi is elindulunk. Viszonylag simán bejutunk, azt leszámítva, hogy a gyermek szállítóeszközét emelni kell, mert hát ugye a kordonok, meg a lépcsők … Azok vannak. És akkor elkezdődik. Az én álláspontom szerint ma kiderül, hogy mit fogunk elérni a bajnokságban. Természetesen a Gedeonéknak nagyon kellene a 3 pont, avval elugranának a kieső helyről.

És a kezdősípszó. Eltelik 20 mp, kapnak egy szabadrúgást, nagyjából 32 méterre a kaputól. És láss csodát, ők tudnak rögzített szituációból gólt szerezni. Ez hideg zuhany. Dibusz, te meg vajon mit néztél?

(Na ne! Máris hátrányba kerültünk?)

Na mindegy is, még van 89 perc, idő van bőven, hogy átvegyük a vezetést. Még az első félidőben megtesszük a kezdőlépést efelé, Somalia egyenlít. Megkezdődik a második játékrész. Kiegyenlített a kép, amit láthatunk, de nem történik semmi komolyabb. Egészen addig, amíg Zsülien királyunknak el nem gurul a gyógyszere. Egy teljesen érthetetlen és értelmetlen szabálytalanságért megkapja a második sárga lapját, így korai zuhanyzásra ítéltetett. Szerintem, messziről persze, az ítélet jogos volt, még akkor is, ha Ondó-Szabó vezette a találkozót. De Jenő nem lekullogott a pályáról lehajtott fejjel és útközben kért bocsánatot az edzőjétől, hanem visszasétált és nekiállt lökdösődni, meg kakaskodni. Kedden, a FEB ülésén várható a legalább 3 meccses eltiltása. Hát Julian, így mégsem lesz meg az a szerződéshosszabbítás. Ha a szándékod a maradás, akkor nagyon össze kell kapnod magadat. A létszámunk megfogyatkozott. 10 fővel a 11 ellen. Ez még mindig nem lenne a lehetetlen küldetés, mert az MTK még mindig az utolsó előtti, kiesőhelyen álló csapat. Aztán kaptunk még egy, illetve kettő gólt. Na, mostmár eléggé kilátástalannak tűnik a helyzetünk. És ekkor úgy tűnik megtáltosodott a csapat. Összeszedettek vagyunk, odaszorítjuk őket a kapujuk elé. A mezőnyfölény abszolút érezhető. De sajnos ez csak még egy találatra elég nekünk.

Így lesz vége a meccsnek és múlik el a világ dicsősége. Ismét. 3-2 oda. Hogy vissza is kanyarodjak egy kicsit az elejére, a kérdés adott. Mit fogunk elérni idén? Szerintem semmit. Bajnoki cím, dobogó, nemzetközi kupa … Szép álmok. Erre a szezonra megint megmaradhat a dicsőséges ligakupa győzelem. Hát hurrá. Mondom ezt többek között azért is, mert a következő alkalommal a DVSC-t fogadjuk otthon. A listavezetőt. És eltiltását fogja tölteni többek között Pavlovic, a középső védő, a Győr ellen begyűjtött pirosa miatt, Jenner, a mostani kiállítás végett és Holman is, aki 5. sárga lapos. Szép kilátások.

De ne temessük az egészet azért, mindig azt mondják, hogy a remény hal meg utoljára, és persze félgőzzel és szívvel ezt nem lehet csinálni. Akkor már réges-régen nem járnánk ki, főleg nem a gyerekünkkel. Mi minden meccs előtt elhisszük, hogy a legjobbak vagyunk. Most meg fogjuk mutatni. És ismételten feltüzelve, reményekkel telve várjuk a következő fordulót.

Orrunkat lógatva baktatunk haza. Ahol, hogy semmi se legyen teljes, egy szupernek ígérkező áramszünet vár minket …

Régen, még gyerekkoromban hallottam azt a mondást, hogy kutyaharapást szőrével. Akkoriban nem értettem, hogy mit is jelent valójában. Azóta persze felnőttem, némi ésszel is megáldott a sors, azaz már megértem és néha használom is ezeket a mondatokat. És hogy miért is osztottam ezt meg veletek?

Vasárnap után gyógyulnia kell a szurkolói léleknek egy kicsit. Egy nagy űr tátong az emberben, aki látta, netán kint is volt (és még érzelmileg el is hivatott a Ferencváros iránt) a Győr elleni rangadón. Persze így csak nagy túlzással nevezhető az a mérkőzés, amit mi játszunk egy vidéki csapattal, akik annak idején betojtak, ha fel kellett jönniük a Puskásba. De sajnos ezek az idők elmúltak, ez meg is látszott …

De ugorjunk az időben egyet, mert lassan én is annyit fogok nosztalgiázni, mint a mai 70 évesek, akiknek még nem ment el a kedvük a meccsre járástól, és akik még láttak igazán nagy Fradit is kifutni a pályára.

Tehát, tegnap, azaz március 4-én, egy 0-0-ás előzetes szombathelyi megmérettetés után itthon dönthettük el a továbbjutás sorsát a Ligakupában, ami egy cseppet sem nevezhető nagy múltú vagy akár jelenű versenynek. (A győztesnek jár nagyjából két millió forint, amit jól tudunk, hogy egy futballklub életében még aprópénznek sem hívható.) Így nekivágni valaminek igazán felemelő érzés lehet …

A meccs délután 6 órára van kiírva. Alex és én sétálunk egyet  fél 4 fele. Nagy morfondírozások közepette el is döntjük, hogy egye meg a fene, mi ugyan ki nem megyünk este. A lazulás a levegőn egész jól telik, miközben Apa hazaér a munkából. Ekkor mi is már azt az utat tapostuk, ami oda vezet, ahol a családfő vár minket. Ő bevásárolt, én lelkileg készülök (nagyjából 5 óra van), hogy megérkezünk, bekapcsolom a tévékészülékünket és háttérzajnak jó lesz alapon megkeresem a közvetítést.

De nini, valahogy semmi nem így alakul. Először is Édesapa kijön elénk a séta végére egy gyönyörű virággal. Másodszor még mielőtt kinyitnám a bejárati ajtót, csörög a telefonja is, a Bandita az, hogy van e kedvünk kinézni vele a frenetikusnak ígérkező összecsapásra? Hát … Fejtörés … Most mi legyen? Jó az, ha megborítjuk a gyereknek a napirendjét? Egy rövidke tanácskozás után az a döntés születik egyrészt, hogy a szabályok azért vannak, hogy legyen mit felrúgni, másrészt meg hogy egyszer élünk, mi vagyunk a szülők, ha esetlegesen valamit elrontunk, akkor majd helyre fogjuk hozni.

Szóval megyünk. Egy óra múlva kezdődik. Kapkodás. Etetés, pakolás, öltöztetés, ami kell. Végül a legjobbkor érkezünk, a Fradi-indulóra. Addigra a nagyfiúnk elbóbiskol a háton. Az első félidőt végig is alussza gyönyörűen. A másodikban felkel, de nem tetszik neki annyira a hátizsák pozíció, így lekéreti magát, elvégre ő már majdnem egy éves, nézelődni, menni, csinálni szeretné a dolgait. Na jó, legyen. Így nyalogatja a kerítést Anya lábán ülve.

Bohóckodik Apucival meg az ő sapijával.

És közben minden nagyobb esemény nélkül zajlik a mérkőzés. Sem kaput találó lövés, sem egy szép csel, de még egy passz se. Semmi. Az egyre hűlő időben a népség elkezd egy kicsit zúgolódni, hogy nehogy már hosszabbítás és 11-ek legyenek, ugyanis mindenki menne haza. Másnap munka.  És ekkor megtörik a jég. Az eddig futni nem akaró, éppen hogy csak annyira sétáló, hogy meg ne fázzon, Jenner rúg egy gólt. Ráadásul szabadrúgásból. Ilyet is ritkán látni felénk. És ezután Zsülien király összeszedi magát, és egy kicsivel a vége előtt vág még egyet. Bravó, mindig így kéne Jenő. Akkor lehet dugtak már volna az orrod alá szerződéshosszabbítási javaslatot. És ennek itt a vége.

A Haladás kiesett, mi továbbmentünk. A Pápa lesz a következő ellenfél. És hogy miért írtam az elején, hogy kutyaharapást szőrével? Mert ez a meccs, annak ellenére, hogy megnyertük, ha lehet még siralmasabb volt, mint a hétvégi. Meg persze az ember ha választhatott volna, akkor azt kellett volna behúzni, innen meg kieshetünk nyugodtan, senki nem sírta volna el magát. És ezek után gondolkozzunk el azon, hogy ez vajon gyógyír volt-e a sebeinkre, vagy szükség van még egy kis nyalogatásra? A legjobb az lenne, ha nem nekünk magunknak kéne ezt végigcsinálni, hanem lenne előttünk egy olyan csapat, aki ezt megteszi helyettünk.

Kíváncsian, és persze a helyszínről nézve várjuk majd a hétvégi bajnoki folytatást …

Ma egy eléggé keserédes történetet fogok megosztani veletek. Kezdjük el avval, hogy mi az, ami miatt édes. Vége az uborkaszezonnak, az emberek, köztük mi is, a kis családom és én megint járhatunk ki a mennyei meccsekre. Idén ez egy roppant különleges alkalom, mert az én emlékezetemben még soha nem volt olyan, hogy elkezdődött volna a bajnokság akkor, amikorra ki volt írva. Hogy miért is? Ilyen-olyan indok mindig volt … Többek között pl. azok, hogy jajj, esik az eső, hullik a hó, túl hideg van, nem jó a pálya talaja és még sorolhatnánk. A kifogások tárháza általában egy kimeríthetetlen dolog. Na de majd most! Most nem így volt! Most nem akart megviccelni minket az időjárás, sőt mi több, kifejezetten kegyelmes volt velünk, futball-szurkolókkal.

Szóval a tavaszi rajt nem maradt el. Ez csupán annyit jelent, hogy mi is a nyakunkba vesszük a délutánt és természetesen kint töltjük a levegőn.

Mondanom sem kell, hogy az NBI második szakasza nem kezdődhet el mással, mint egy Puskás Akadémia mérkőzéssel. Kedves olvasóim, aki esetleg nem jártas a labdarúgásban annyira, és nem tudja, hogy éppen milyen csapatról is van szó, ne csüggedjen, nem maradt le semmiről. De biztos, ami biztos, azért megosztom veletek. Ez az összeállítás a hatalmon lévő rezsim vezetőjének a kedvenc (mondhatjuk úgy, hogy szülő-) városában fészkelő virágszála. A Videotonnak az utánpótlása, tele csupa-csupa fiatal tehetséges gyerekkel, lévén, hogy egy akadémiáról van szó … (A fiatal alatt azt érteni, hogy az átlag életkor minden valószínűség szerint azért a 3x-et nem haladja meg.) És hogy hogy is kerültek az első osztályba? Arról majd egyszer hosszabban is, talán.

Szóval a mi összecsapásunkra a Győri ETO-val, vagy nevezhetjük őket a válogatottnak is, vasárnap délután 16:30-kor került sor. Ideális időpont, ha az embernek pici gyermeke van. Alex tudott aludni délben (bár nem vitte túlzásba azért, lehet rajta is kijött a meccsláz, mint a szülein) és az esti fürdetés/ vacsora/ alvásra pedig minden gond nélkül haza is értünk. De ne szaladjunk ennyire előre, azért a kettő között volt egy meccs is.

Tehát az előzményekről. A fiúnk alszik. De szakított valamiért az eddig megszokottakkal és a 2-2,5 órás déli szundit leredukálja alig hatvan percnyire. Nem baj, ideális, annál hamarabb tudunk elindulni. Persze így a kérdés is adódik, hogy mégis mit fogunk vele kezdeni délután, mert hát így elengedhetetlen, hogy hulla fáradt legyen. De megoldjuk. Nem idegeskedünk túl sokat, valahogy biztosan lesz. És persze be is vagyunk biztosítva kellőképpen, felkészülve minden eshetőségre. Babakocsi, hordozó, enni- innivaló tonnaszámra, pelenka, plusz ruha (legalább 3 rétegnyi) és az ő boldogságához elengedhetetlen Retek. (Még mielőtt valaki elkezdené törni a fejét mindenféle butaságon, Retek egy plüss kutya, aki a gyermek legkedvencebb társa.) Ezekkel a paraméterekkel megérkezünk a Félidőhöz. Ott Apa feltankolja magát egy pár korsó alkoholos nedűvel, Anya meg mindenféle édes és sós süteménnyel. Megvárjuk a barátokat/ ismerősöket és egy viszonylag hosszas beszélgetés (nem, most nincs kártyázás) után sétálunk a stadion felé.

Jó időre, sok szurkolóra és az előzetes elemzések alapján egy nyertes mérkőzésre van kilátásunk. Bár azt, hogy meg is fogjuk nyerni elég erős kijelenteni, több bölcs dolog miatt is. Egyrészt, hogy a labda gömbölyű, meg hogy gól bárki rúghat bárkinek és társai. De hogy ne induljunk neki teljes nyugalommal, a forduló eddigi eredményei mind-mind a mi malmunkra hajtották volna a vizet, azaz, ha nyerünk, akkor az ötödik helyről felléphetünk a dobogóra. Igaz, hogy a legalsó fokára, de még van hátra 12 forduló, amiben akármi megtörténhet. Na és akkor most jön a keserű rész, a fekete leves. Az eddigi tapasztalatok alapján, amikor a körítés, és amúgy pedig minden adott egy jó játékhoz és nyertes meccshez, mi csak akkor nem szoktunk élni a lehetőséggel. (Na jó, máskor sem mindig, de ilyenkor nagy általánosságban soha.)

Az első félidő esemény nélkül zajlik le. Már ha azt eseménytelennek lehet nevezni, hogy egyik csapat sem nagyon megy át a félpályán. Kivétel a Győrt, egyszer. És akkor Dibusz (végre kapus), és nem Jova … kiszedi a lasztit a ficakból. Szóval 0-0-val zárjuk az első játékrészt. És “taktikai csatával”, és puhatolózó, semmitmondó, leginkább sz@r játékkal. Ezeket a történéseket Alex fiúnk meglepő módon végigaludta Édesapa hátán.

Jöhet a második, egyben utolsó játékrész. Amikor is a zászló nekünk áll. Nem feltétlenül sokkal, de minden kétséget kizáróan jobban teljesítünk, mint az ellenfél. Ez a 80. perc környékén egy gólban is megmutatkozik. Leonardo. Hogy mi, Leonardo? Én azt hittem, Somalia. Mindegy végülis, néger, néger, csak a találat szerzője az egész alapozást elcsalta. Helyette szórakozni járt, betegségekre hivatkozott és stb … Én nem hogy helyet nem adtam volna neki a csapatban, hanem inkább útilaput kapott volna, mehet Isten hírével, amerre lát. (Teszem hozzá, a hálózörgetés miatt sem fogom már megszeretni valószínűleg.) De ez mindegy is, ez csak az én személyes véleményem volt, amivel lehet egyetérteni is, meg nem is. És aztán mi történik? Anya elmegy pisilni. Hallja hogy felmorajlik a tömeg, de gondolja, na ja, maximum egy kimaradt helyzet. Na hát olyannyira kimaradt helyzetről beszélünk, hogy ami eddig történt, hogy Böde a 16-on belül mindig büntetőre játszik, azt gyorsan bele is pöcköli a kapus kezébe. Én erről csak a visszaérkezésem után értesültem, miután mindenki teli pofával szidja a játékost.

De semmi baj nem lenne, mert ugye vezetünk eggyel. Csak hát 1 gól különbség az ugye elég karcsú. És akkor itt jön a fentebb említett aranyszabály, hogy bárki. Bárkinek. Akár 10 emberrel is, mert hogy a tizenegyesnél valakit kiállítottak a Győrből. Ami meg is történik. Órási. Kezdhetjük előröl. De persze idő már nincsen sok. Kábé 5 perc, és a hosszabbítás. Ebben a fennmaradó időben nem történik ismét semmi, illetve a ráadás kakaskodással és még két piros lappal telik el. Lipták és az égimeszelő Pavlovic a szenvedő alanyok.

Hát. Az, hogy mi nem tudunk élni a lehetőséggel sajnos beigazolódik. Lógó orral indulhat haza nagyjából tízezer ember.  Apuci avval vigasztalódik, hogy a hátára veszi életének legédesebb gyümölcskéjét, egy kis piros almát, a kisfiát. Ezt ő persze nem mondja ki, de mi mindketten (hárman) tudjuk, érezzük, hogy ez tölti el őt a legnagyobb lelki megnyugvással. És trolizunk, majd ballagunk haza. Jöhet a fürdés/ evés/ alvás. Mi is eltesszük magunkat mára.

És végezetül, miután a csapat le se szarja az emberek érzéseit (de látszólag még a milliós fizetések sem nagyon motiválják őket), adódik a kérdés, hogy az MTK ellen kimegyünk? Apa válaszol nektek a kérdésre egy videóval:

Lassan vánszorognak a napok. Nagyon lassan. De már látni lehet a fényt az alagút végén. Végre. Már csak 8 nap. És megint lesz mennyei. Ez igazán megnyugtató érzés egy, illetve jelen esetben három meccsre járó embernek. Persze ebből az egyik még nem jár, egyenlőre csak viszik. 🙂

Ma írok nektek egy kis összegzést az eddig eltelt időszakról. Mint már tudjátok, lassan 11 hónapja látott napvilágot életünk értelme, a szemünk fénye, a kis Alexander. Két hetes volt, amikor úgy döntöttünk, hogy eljött az ideje, hogy kivigyük magunkkal egy meccsre. Mindez persze az orvos tanácsára történt, aki azon az állásponton van, hogy nem árt a gyermeknek a levegő. Ilyen mininek sem. És hát ha levegő … Végülis majdnem teljesen mindegy, hogy a Városligetben, avagy egy stadionban tologatjuk. Ez annyira jól sikerült látogatás volt, hogy azóta sem ment el a kedvünk tőle. Nincsen annyi ujjam összesen, amennyin meg tudnám számolni, hogy Alex baba hány darab meccsen vett részt velünk.

És amiket eddig, az alig kevesebb, mint 1 teljes éve alatt megélt a következők:

– egy viszonylag viharosnak mondható edzőváltás (Moniz el, Doll itt),

– egy sajnálatos haláleset (Adams szívinfarktusa),

– továbbra sem vagyunk tündöklő csapat, de (mint minden évben), bajnoki címmel való hitegetés, emellett kiestünk az MK-ból az Újpest ellen (oda-visszavágós meccsen),

– a Szentély lebontása, új stadion épülése,

– Kubatov elnök felrakatta a családokat a police.hu-ra, elvetetett szurkolói kártyákat indokolatlanul, és mikor ellenállásba ütközött gyorsan mosta kezeit, bevezetett olyan “világmegváltó” taktikát, amit még a Barcelona sem ismer (miszerint játékosokról, sérülésekről nem adunk ki infót), 72 órát adott a Csatáry-molinósoknak,

– pénzt fizettünk egy játékosért, nevezetesen Ugrai Rolandért, aki a Szombathelyi Haladás tündöklő csatára volt eddig (a mutatói: 174 cm/55kg; 41 mérkőzés/6 rúgott gól).

Hirtelenjében ennyi, ami eszembe jutott. És a végére a biztató szavak, jövőhéten vasárnap, azaz március 2-án hazai pályán fogadjuk a Győr együttesét! Harcra fel!

(Ja, és Alex fél éves korába történt, hogy találkoztunk Bödével is. :))

Tegnap, 2014. február 15-én végre NBI-es felkészülési meccset játszott a csapatunk a PMFC gárdájával. Az esethez az is hozzátartozik, hogy Szekszárdon.

Ezek voltak a puszta tények, de kezdjük a sztorit az elején. Nagyjából másfél hete kitaláltuk, hogy jajjdeszuper, végre láthatjuk a csapatunkat élő embernagyságban a beleki edzőtábor után, úgyhogy le is utazunk. Oda, ahol már voltunk tavaly is, akkor Alex kisfiúnk még pocaklakó volt. Ehhez azt kell még tudni, hogy a megbeszélés szerint Apa vezet oda, Anya meg vissza. Mert hát meccs nem maradhat el sör nélkül. Ez a megegyezés tartotta is magát egészen a hét csütörtökéig, amikor is Édesanya kedve megváltozott, aki szeszélyes mint az időjárás, de van rá mentsége (ami nagyon jó kifogásnak bizonyul), ugyanis kismama. 7,5 hónapos. Ekkor szó szót követve megbeszéljük, hogy jó, legyen, akkor megyünk úgy, hogy az elengedhetetlen alkoholos nedű mégis elmarad.

Eljön a szombat reggel. Kiderült, hogy a meccs mégsem délután 1-kor kezdődik, ahogy eredetileg ki volt írva, hanem 3-kor. Ez jó hír, így a gyermek tud aludni a kocsiban, fontos infóként közlendő, hogy az alvóidejében. (Minden valószínűség szerint a kisgyermekesek tudják, hogy ez mennyire szem előtt tartandó dolog.) Tehát elindul a nap. Csak ahogy szokott. Felkelünk, óbasszuskaelfogyottakenyérmenjünkelvásárolnival. Szóval oda indulunk. Egy hipermarketbe vesszük az irányt, ahol találunk egy fodrászt is. (Legalább két hete tervezzük, hogy levágatjuk a fiúnknak a babahaját, mert megérett rá.) Beülünk.

 (Itt még a régi a frizura.)

A haj levágva, a bevásárlás letudva, irány hazafelé. Gyerekzuhany, hogy a kis hajacskák ne zavarjanak útközben, átöltözés, kaja csomagolás, babakocsi vagy hordozó(?), és még ki tudja, hogy ilyenkor milyen dolgok jönnek elő. Szóval indulásra készen állunk.

Az útirány Szekszárd! Végre! Na mit felejtettünk el? Az innivalót. Magunknak. Nembaj, megállunk, azt is megvesszük, végülis időben vagyunk. Sikerült olasz mintázatú buborékos vizet vásárolnom. (Aki érti, érti, aki nem, nem, lényeg, hogy mi jót röhögünk rajta.) Az utat minden nagyobb fennakadás nélkül letudtuk, Alex aludt, majdnem végig, autók az M6-on alig járnak.

Megérkeztünk. Jegyet kell venni, 500Ft-ért. Ki érti ezt? … Csodálkoztam, hogy szurkolói kártya hogy nem kellett. Elég sokan vannak, de a csapat a műfüvön fog játszani, pedig az volt meghirdetve, hogy ha jó az idő (ami pedig egyenesen gyönyörű volt), akkor a füvön lesz a mérkőzés. Ahol persze sokkal több hely lett volna a nézőknek. De nem. Mindegy is. Helykeresés indul. Megleljük végre, csak egy sor ember áll előttünk.

Elkezdődik a meccs. Mégiscsak úgy döntök, hogy vezetek én hazafelé, engedve a férjem boci szemét látva. Már az elején vezetést szerzünk Busai révén. Közben a gyermek úgy érzi, hogy nem jó neki a babakocsiban ülve, ezért átkerül Apuci hátára, és a már egy régebbi bejegyzésben említett közös kabátba.

Majd egy picit Anyucika kezébe, amíg majszol valami kukoricapelyhet/ kölesgolyót/ babakekszet.

Majd vissza a hordozóba.

Még ebben a játékrészben kiegyenlít a Pécs. Majd jön a második félidő. Aminek az elején megfordítják a meccset a munkások. Majd mi egyenlítünk ki. Ekkor Anya elmegy pisilni, útközben találkozik egy régi ismerősével. Aki (többedjére) elmeséli, hogy április közepén végre édesapa lesz belőle. Peti, ezúton is nagyon gratulálok! (Hátha tegnapról nem emlékszel rá. :D)

Sajnos, mint már fentebb említettem az időjárást, el kellett jöjjünk a meccs vége előtt kábé negyed órával. De nem mérges senki, örültünk, hogy ott lehettünk. És hogy láthattuk a csapatunkat. És az új szerzeményt, aki az eddigiekkel ellentétben TÉNYLEG nagyon magas. Legalább egy fél fejjel, vagy inkább egy teljessel, a pályára lépők felett. A rossz hír az az, hogy hazaúton olvassa el Apa, hogy nem csak hogy nem nyertünk, hanem ki is kaptunk. Az út itt is viszonylag sima. Egyszer kellett megállnunk vécére (tudjátok kismama :)), egyszer meg kaját melegíteni a gyermeknek. Ránk sötétedik. De végre itthon vagyunk. Együtt, békességben, szeretetben.

És akkor jöhet az esti program. Fürdés, vacsora, játék, alvás.

Ismét egy újabb hét.

De hál’isten, ez a nap már biztosan nem fog esemény nélkül eltelni, ugyanis arra vetemedtünk a kis családommal, hogy a délelőtt folyamán kilátogatunk a Népligeti edzőkomplexum műfüves pályájára. Ott volt a Lipcsei féle mennyei csapatunk felkészülési találkozója az szintén MBIII-ban szereplő BKV-val.

Mint már gondolhatjátok, a zordnak tűnő időjárás nem tántoríthat el minket. Meg a korai kezdés sem, ugyanis a mérkőzés délelőtt 10 órakor kezdődött, ami egy kicsi gyermekkel, aki általában 9- fél 10-ig is alszik, nem túl kellemes időpont. De sebaj, az akadályok azért vannak, hogy az ember megugorja őket. Ebben az esetben egy egész család. Nekünk ez általában szokott is sikerülni, most sem történt másképpen.

Tehát, öltözködés, pakolás, kajakészítés, miegymás, amire ember nem is gondolna, hogy mikre van szükség, ha egy kicsivel több, mint 10 hónapos gyermekkel szeretnél valahova megindulni. Ebben az esetben ez nem is volt annyira nehéz, mert mi is a könnyebbik, autós utat választottuk. Szóval kocsiba vágjuk magunkat és irány a Népliget.

Megérkezünk, felkötjük Apa hátára a kisfiúnkat. Erre a célra végre sikerült csináltatni egy hordozós kabátot Édesapának, ami arra jó, hogy közös kabátba tudjanak bebújni ő és Alex. (Elég praktikus, így egyikőjükre sem kell külön-külön síkabát, overall, stb.) De kanyarodjunk is vissza a érkezéshez. Körbenézünk, hááát, a helyzet eléggé siralmas. Rajtunk kívül 17 nyugger kíváncsi a meccsre. Mondjuk nincs is min csodálkozni, ez a csapat, a fiataljaink annyira sz*rok, hogy az kritikán aluli. Hogy ez az “isteni” edző, avagy az utánpótlásképzés, esetleg a saját hibájuk, hogy nem akarnak fejlődni, mert azt hiszik, hogy nincs hova, azt mindenki döntse el maga … Mindenesetre kilátás arra van, hogy megnézünk egy jó Simitát, Popgeorgievet, Marcinaskót, Ottent vagy Tujipot és mellette meghallgathatjuk a nézőtársainktól, hogy bezzeg a Puskás, meg az Albert, de még a Varga Zoli is … Ez biztosan így is van egyébként!

De hogy ne a múltban éljünk, hanem a jelenben, az edzőmeccs elkezdődik. Nem pislantunk kettőt, és Tujip megszerzi a vezetést. Ezen kívül az első félidőben kapunk is egy gólt, de semmi érdemleges nem történik. Maximum annyi, hogy ténylegesen megbizonyosodhatunk róla, hogy miért is jönnek a külföldi ilyen-olyan játékosok. Eközben a kismanónk elalszik Apuci hátán, amiben úgy néznek ki hátulról, mint egy nagy kitinpáncélos rovar. Imádom őket! 🙂

Következik a második játékrész. Amiben a helyzet változatlan. Egy Erdei nevű srác rúg egy gólt a mi oldalunkon, amivel beállítja a végeredményt. Alexander közben, a lefújás előtt 5 perccel felébred. Szóval séta a kocsihoz, és hazaindulás.

Egy dolog történt egyébként, amit még meg kell említenem. Volt egy hölgy, aki biztosan tudta mi az a les. Ugyanis ő volt a kettes számú asszisztens. 🙂 (Aki nem érti, ne is bánkódjon miatta, mert evvel a gondolattal le is zárom ezt az írást.)

Sajnos eltelt egy hét esemény nélkül. Illetve ez így pontosan nem is igaz, mert volt kézilabda és jégkorong mérkőzés is, de mi egyiken sem vettünk részt nagy bánatunkra. 🙁

Tehát számunkra eltelt a hét Ferencváros nélkül. Így, mint ígértem, leírom nektek, hogy hogyan kapta a mi drága kisfiúnk az Alexander nevet.

A történet elég régen kezdődött, valamikor több mint 6 évvel ezelőtt. Egy decemberi közepei nap volt, és kézilabda mérkőzésre tartottunk Kriszti barátnőmmel és az ő anyukájával, ha jól rémlik, akkor Csömörre. Nem mellesleg az eseményen részt vett az azóta férjemmé előre lépett szerelmem is. Az este jól alakult. Sok beszélgetés és kártyázás után összejöttünk. Akkor még nem sejtettük, hogy ennyire komolyra fognak fordulni a dolgok a későbbiekben, de bátran, akár az ő nevében is kijelenthetem, hogy nem bántuk meg. 🙂

Akkor visszatérve a névadásra. Mivel mindketten jártunk meccsre előtte, külön-külön, így sokszor szóba is jött a dolog. Megtudtuk egymásról, hogy mindkettőnknek ugyanaz volt a kedvenc játékosa. Ekkor nagyjából két hete jártunk együtt. Mivel ez nem lesz egy túl hosszú bejegyzés, így nem is csigázom a kedélyeket, Aleksandar Jovic-ról van szó. És akkor, 2, azaz kettő hét után meg is egyeztünk abban, hogy ha egyszer úgy alakul, hogy lesz egy közös fiúnk, akkor róla fogjuk elnevezni.

És, mint már a korábbi írásaimból kiderült, 2013.03.26-án meg is született szerelmünk gyümölcse, Alexander. (És ha valakiben felmerülne a kérdés, nem gondoltuk meg magunkat idő közben, és vita tárgyát sem képezte így majdnem 7 év után, hogy tartjuk magunkat a megállapodásunkhoz.)

És ez a kis videó emlékeztetőül, ha valaki elfelejtette volna, vagy esetleg nem látta őt játszani.

És amit a névről érdemes tudni:

Alexander

Nem: férfi

Név eredete: görög eredetű név

A név jelentése: embereket védő

Névnapok: február 25.

Itt a holt szezon kellős közepe. A csapat Belekben alapoz, felkészül, bohóckodik, ki tudja mit csinál, lényeg a lényeg, hogy semmi érdemleges nem történik. Sem velünk, sem velük.

Ezért azt gondoltam, hogy ha van egy-egy olyan sztorim, amit szívesen megosztanék veletek, és kapcsolódik is a blog címéhez, azt szívesen átadom.

Előre bocsátom, hogy magát a szülést nem fogom leírni, csak az előtte lévő eseményeket. 🙂

Történt egyszer, még a tavalyi szezonban, hogy bejelentették, lebontják a stadiont, hogy építsenek helyette egy újat. Egy sokkal jobbat, egy hiper-szupert, olyat, mint Mainzban. Persze ki hiszi ezt el? Az ember az évek alatt megedződik, és szkeptikusan néz a futóbolondokra, akik ezeket kitalálják. Én is így tettem … De kiderült, hogy most más a helyzet, ugyanis a politika elég mélyrehatóan beleszólt a dolgokba. Kinek tetszik, kinek nem, mindenki mondhatja a magáét …

Tehát az otthonunkat ledózerolják. De épül helyette másik. Aminek a napja el is érkezik. Ígérnek fűt-fát, ahogy egy jó rezsimhez illik, hogy jön ide ilyen BL győztes, olyan Barcelona, ki tudja még kik voltak a kalapban, de végül be kellett érnünk egy jó Kolozsvárral.

2013.03.24. Stadionbúcsúztató.

Ferencvárosi Torna Club- Kolozsvár. Óriási mérkőzésnek nézünk elébe.

Ha jól emlékszem, este 7-re volt meghirdetve a kezdés. Ott voltunk. Hárman, igaz Alex még a pocimban lakott. Ehhez az estéhez az is hozzátartozik, hogy mínusz fokok vannak és süvít a szél. Rettentő hideg. De nem baj, minket ez sem tántoríthat el, végülis az István kórházba megyek majd szülni, szóval bármi történik, akár négykézláb is átmászunk oda.

Várakozás. Nincsenek valami sokan kb 5000 szurkoló. A nézőket eltántorítja az időjárás általában.

De nem történik semmi. Vagy valami mégis. Kijönnek ilyen bábuk. Zöldek, lilák, kékek, pirosak, tudomisén. És bohóckodnak valami labdákkal, meg valami gólyalábazó emberekkel. Kinek kell ez? Bár megmondták már jó régen, az ókori Rómában talán, hogy kenyeret és cirkuszt a népnek, de szerintem nekünk ez most nem hiányzott. És megy az idő. Az emberek éppen kihűlni készülnek. Ki-ki megissza a magáét, Apa is így tesz, ráfogva arra, hogy az alkohol felmelegít. (Ez persze nem igaz, de ezt neki nem kell tudnia. :)) És elérkezik a fél 9. Talán ekkor el is kezdték a meccset a csapatok. Mondanom sem kell, hogy addigra kockára is fagytunk.

Én nézek belőle egy félidőt, de sajnos szégyenszemre nem bírom tovább (mentségemre legyen szólva, hogy kismama vagyok), és kimegyek a szögletbe másodmagammal. Apucit bent hagyom, szegény hagy sirassa el helyettem is a Szentélyünket. Ott felengedek egy kicsit, mire a végén kiderül, hogy összecsapás szinten nem hagytam ki semmit. Játszottunk egy unalmas 0-0-t. Ráadásul, ha emlékezetem nem csal, a Hakola hibázott egy büntetőt.

Utána nagy megbeszélés, hogy ki hogy értékeli a látottakat … Majd elindulunk haza. Későre jár már. Éjszaka van mire megérkezünk a puha, meleg ágyikónkba.

Elérkezik a reggel. Elbúcsúzom Apától, akivel megbeszéljük, hogy igaz, hogy bemegy korán dolgozni, de mivel eléggé felöntött este a garatra és nem is tudta magát kipihenni, hazajön előbb a munkából és pihenünk. Én leülök, magamba tömök valami reggeli szerűt, majd jön a takarítás, mosás, ebéd és jól megérdemelt pihenés, várt váratlan. A kaja össze van készítve, de valamit kint felejtettem a konyhában, hát útnak indulok érte, de ahogy felállok ni-ni, elfolyik a magzatvíz. Úrrá lesz rajtam a pánik, mostmilegyenkithívjamitkellilyenkorcsinálnibasszuska, így felhívom a Gabit, hogy azonnal vágja magát az autóba, és induljon el haza értem. Utána jön a szülésznő, aki megnyugtat, hogy nincs semmi baj, ilyen elő szokott fordulni, zuhanyozzak le, addigra hazaér a férjem és menjünk be a kórházba, majd érkezik ő is. Végül hívom az Édesanyámat, hogy készüljön fel lelkileg, nagymama lesz.

Az utunkat nehezíti, hogy szakad a hó. De megbirkózunk a helyzettel. Érkezés, pakolás, kórházi etikett, bevonulás a szülőszobába, de nem történik semmi, mert fájások nincsenek. Várunk. Apa szívesen lekapcsolná a villanyt, hogy aludjon egyet. 😀 De nem engedem neki.

Majd ilyen-olyan részletek után, 26-án éjszaka 1:58 perckor megérkezik közénk életünk értelme, kisfiúnk Alexander. Ennek a blognak ő adta az ihletet. Lehet, hogy a meccs és a szülés nem függ össze, bár én minden alkalommal összekapcsolva mesélem el a kettőt. Nekem az élmények összefolynak ezekkel kapcsolatban. 🙂

A következő részben (hacsak addig nem megyünk ki valamilyen mérkőzésre) leírom nektek, hogy hogyan kapta a gyermekünk a nevét.

Nos, ma kalandosan indult hétvégénk történetét fogom megosztani veletek, akik olvassátok a blogomat.

A történet úgy kezdődött, hogy Apa a pénteki napra szabadságot vett ki, mégpedig azért, hogy elvigye kis családját egy pihentető zalakarosi wellness-hétvégére. Ebbe, már hét elején tudni lehetett, hogy belecsúszik egy, a szombati napra kiírt edzőmeccs. De a várva várt pihenés ettől persze nem maradhat el … Vagy mégis?

Történt ugyanis, hogy elérkezett a péntek reggel. A pakolást nem akartuk elkapkodni, mert becsekkolni a szállodába csak délután 3-tól lehet úgyis alapon, ejj, ráérünk arra még. Szóval felkelünk, viszonylag későn, nagyjából 10 óra felé, és elkezdjük a cuccolást. Ámde … Anyának és Apának eszébe jut, hogy bassz a kutyának a fáját, de hát holnap edzőmeccs van … Most meg mi legyen? A család fogja a fejét. Jajj, hát van baj rendesen. Mind1, úgy döntünk, hogy most az egyszer nem fogunk engedni a kísértésnek, és úgy fogunk viselkedni, mint egy teljesen normális család, aki örömmel várja a telelést és boldogan indul útnak. (De persze sejteni lehet, hogy ha így lett volna, akkor most nem születne újabb blogbejegyzés sem, szóval lesz még csavar a történetben.)

És a kérdés még mindig adott, akkor most tényleg mit tegyünk? Megfeszülünk, és megyünk. Így döntöttünk. Lehet, hogy rosszul fogjuk magunkat érezni szombaton délután, de volt már ilyen a történelemben. Az eredmény? Apa lógatja az orrát, Anya emiatt kicsit lelkiismeretfurdalásos, és persze ő sem menne annyira szívesen, de ezt nem mutatja, mert ő erős … Ekkor a családfő, mikor az összepakolás elkészült, kimegy, hogy az ajtó elég álljon be az autóval, hogy ne kelljen nagyon sokat cipekedni. És Anya ekkor megtörik … És felhívja a szállodát, mindenféle csúnya, ilyen-olyan gyerekbetegségre hivatkozva, hogy sajnos nem tudnak menni, és nagyon restelli a dolgot, és még az ujjait is törögeti. Persze nem hagyjuk veszni a dolgokat, és szemtelenül megkérdezzük, hogy azért lehetséges-e, hogy jövő hétvégén elmegyünk helyette? Rábólintottak. Indulhat a buli!

Szombat reggel. A felkelés ismét későire sikeredik, ez annyit eredményez, hogy a gyermek futva tízóraizik Apával, amíg Anya összepakol és össze is kapja magát gyorsan. Aztán csere. Apa öltözik, Anyucika gyermeket öltöztet. És készen állunk. Hosszú napunk lesz. Tudjuk előre, hogy az edzőmeccs után közvetlenül, ráadásul nagyjából egy helyen is egy kézi-rangadó következik. Nem beszéltük meg előre, hogy kimegyünk, de persze ezt tudtuk előre mindketten. Egymástól függetlenül.

És akkor megérkeztünk a Népligetbe. Nem metróval, hanem kerülőúton, hátha a bébi tud aludni Apuci hátán. Hát ez nem sikerült … Nem baj, ott vagyunk, megvárjuk a Gabát, meg a Banditát, aki persze nem érkezett meg, csak a helyszínre. Így átsétálunk az edzőkomlexumba. Ott sorállás fogad, Anya őrjöng, és avval fenyegetőzik, hogy megmondja a Kubinak a fészbúkon, hogy a kúúú ez nem lehet igaz, hogy ennek mindig így kell lennie. Ennyit a családbarátságról … De mind1. Bejutunk, ott vagyunk, ahol legalább 1500, nevezzük őket idiótának, jelen volt, velünk együtt.

Az edzés elkezdődik a Soroksár ellen. Az ellenfélről még nem esett szó eddig. Amúgy sem érdemes túl sokra, max annyi a megemlítendő, hogy ott játszik éppen a Lisztes. És pont. A meccsről pedig annyit, hogy Anyu legnagyobb örömére Dibusz a kezdőben. Nem is kapott gólt, főleg nem potyát. Egyébként semmi érdemleges. A végeredmény: 5-1, nekünk.

Séta át a kézire. Nincs messze, nagyjából 283 lépés. Addigra Apa és Baba megvették a jegyet.  Bementünk. Jó hangulat, nagyjából 800 ember. Itt is nyerés várható. Hát ez egy kicsit nehézkesen indult mondjuk, de a végére sikerült. 9-cel. 35-26-ra, asszem. És ezen kívül itt két dolog is történt, ami most helyet fog kapni a blogomban. Az egyik az, hogy amikor Anya tisztába rakja a Babucit a csarnokban, egy asztalon, ő egy hirtelen ötlettől vezérelve azt gondolja, hogy itt az ideje összepisikélni mindent. Nagy nevetés, ez van … A másik a végére maradt. Az öltöztetésnél. Alex nagyra nyitja a száját, egy ásítás végett, amikor is észrevesszük, hogy hohóó, hát van felül egy fogacska is. Azaz van a pici szájban már összesen 3!

És indulunk haza. És fáradtak vagyunk, a két felnőtt, és belátjuk, hogy mi napunknak itt nincsen vége, mert még jön egy fürdetés, vacsora, altatás. Utána mi is álomra hajthatjuk a fejünket.

És a végére marad a kérdés, hogy vajon megérte-e lemondani a wellnesst? A válasz a videóban.