Molnár család és a meccsek

Tegnapelőtt ismételten NBI-es bajnoki meccsen vett részt a kis családom. A Pápát láttuk vendégül a Puskás Stadionban.

De ne szaladjunk ennyire előre, mert az utolsó bejegyzés óta eltelt közel két teljes hét, ami alatt több dolog is történt velünk. Először is volt egy köztes forduló idegenben. A Kecskemét Debils otthonába látogatott a csapat. Teljesen biztos voltam benne, hogy meg fogjuk nyerni a találkozót, többek között azért is, mert úgy döntöttünk, hogy oda most nem utazunk le, lévén 9 hónapos kismama vagyok, ami annyit eredményez, hogy bármikor beindulhat a szülés. Nehezen viselném, ha a gyermekem születési helye egy vidéki város lenne … Szóval azt a mérkőzést itthon néztük meg, tévéből, hármasban. Több szót nem is fecsérelnék rá, mert nem érdemes, maximum annyit, hogy a végeredmény egyenlő lett a nullával. Minden téren. 0 rúgott gól, egy pont. Dolly, Dolly … Várjuk a helyzeteket és a gólokat.

Amik még történtek. Alexander fiúnk betöltötte az első életévét. Még legalább száz ilyen szépet kívánunk Neki, és hogy nőjön nagyra! Ő már nem csecsemőként, hanem kisgyerekként látogatja az összecsapásainkat. Emellett felállt és elindult. Teljesen egyedül, magától. Ez nagy könnyebbség lesz, reméljük, mert így meg tudjuk neki engedni, hogy kiszálljon a babakocsiból, vagy lejöjjön Apa hátáról. Nem kell őt cipelni, csak figyelni rá, hogy ne guruljon le egy lépcsőn se. Bár ez a veszély sem fenyeget minket annyira, mert itthon nincs lépcső, a stadionban meg le vannak zárva általában a szektorlejáratok. Illetve ahol nincsenek, arra nem megyünk.

Szóval most ennyi, térjünk is vissza a szombati napra. Verőfényes napsütés, meleg, már-már nyárias idő. A Pápa a következő ellenfél. Muszáj nyerni. Egyrészt mert az emberek ki vannak már éhezve a sikerre, másrészt mert egy olyan csapat jön hozzánk, aki ellen nem is emlékszem, hogy láttam volna vesztes meccset. Ja, és persze az én szememben Thomasnak ez az utolsó lehetősége. Ha ez sem sikerül, akkor én nyíltan kérem a klubvezetést, hogy még a derbi előtt távolítsuk el jó messzire a kispad közeléből. (Merthogy a következő fordulóban a Megyeri útra látogatunk.) És mivel minden valószínűség szerint idén már nem fogunk odaférkőzni a minket megillető helyre, így marad a végső, a legvégső mentsvár, megverni az Újpest gárdáját idegenben.

Tehát reményekkel telve várjuk a kötelező győzelmet. Ki egy, ki öt gólos különbséget vár, de lényeg a 3 pont. És hogy ne lógó orral vágjunk neki az előttünk álló, bizton állítható nehéz feladatnak. Hát a mi kis, lassan közepes családunk nekivág az útnak. Ez most nem megy annyira simán. Először is le van zárva az egész Andrássy út, meg a kisföldalatti és a trolibuszunk sem jár, amivel általában megközelítjük az ideiglenes hazai pályánkat. Valami bohócmenetelésbe futunk bele. Nyuggerek cipelik a kedves kormánypártunk transzparenseit.

(Valahogy így nézett ki a dolog. Az Oktogon irányába képtelenség lett volna elsétálni.)

Mi tehát inkább a Király utcát választjuk, főleg azért, mert Édesanya éhesen indult el otthonról, így útközben enni is kell valamit. Sétálunk hármasban a Deák tér felé. Leülünk útközben egy tál ételre, ahol Apuci kicsit feszeng, hogy elkésünk, (mint utóbb kiderült azt hitte, hogy fél 6-kor van a rajt,) meg amúgy sem talál semmi kedvére valót. Anya és Alex lapátolnak, mehetünk tovább. Elérjük a hiper meg szuper kettes metrót, amit előző nap kipróbáltunk négyes formájában is.

És megérkezünk a Félidő sörözőhöz, ahol már adnak Édesapa számára kedvezőt is. Elidőzünk egy picit, majd irány a Puskás. És akkor elkezdődik a mérkőzés, végre. Vigyázban állva meghallgatjuk a Himnuszunkat. Ki-ki ilyenkor a sapkájával, ki a szélforgójával babrál.

A meccsen teljesen meglepő módon az történik, amire előzőleg számítottunk. Mi uraljuk a játékot, helyzeteket alakítunk ki. És megtörik a jég. Kapunk egy büntetőt. Ajjajj, mi lesz most? Megint jön a Böde? Nem, nem engedik neki, hogy megtalálja végre a góllövő cipőjét. Helyette Leonardo értékesíti egyszerűen a penáltit. És továbbra sem állunk le. Megyünk előre és az egyik akció végén a mi 2014-ben, bajnoki meccsen góltalan Danink megmutatja, hogy mégiscsak be tudja gurítani a bőrt a hálóba. Vagy a Szűcs Lali feküdt el direkt nekünk? Néha van ilyen érzésem is … De ne vegyük el a találat szerzőjének az érdemét.

Jön a második játékrész. Most volt először olyan, hogy Alexander nem aludt el hátizsák pózban, helyette foglalkoztatta minden más. Nézte az összecsapást, megkóstolt mindent, amit lehetett és beszélgetett a Nórikával is.

Én amúgy már elégedett lennék ezzel a gólkülönbséggel. Végülis a 3 pont az akkor is 3, ha nem alakítunk ki nagy arányú győzelmet. Ekkor jön a játékvezető, aki megítél a javunkra még egy tizenegyest. (Hát én nem tudom ki ez az azt se tudom ki ez, de hogy nem vezet egy darabig első osztályú bajnokit, az már biztos.) Amondó vagyok, hogy adjuk meg a lehetőséget az idén első gólos csatárunknak, hogy javítsa ki, amit egyszer elrontott. De az edző nem én vagyok, így a labdát Mateos fogja elrúgni. Ő is bevarrja. Így már hárommal megyünk. És a végére marad a slusszpoén, egy nagyon szép támadás lezárásaként Somalia is beveszi az ellenfél kapuját. Nyertünk. El sem merem hinni. Néggyel. Ma nincs búslakodás hazafelé. Hanem inkább elmélkedés van, hogy hogyan is oldjuk meg a következő fordulóra való kijutást. Én biztosan nem veszek részt a találkozón. Ha még nem született meg a csemete, azért, ha meg igen, akkor meg azért. Szívfájdalom, de van egy fontossági sorrend. És Apa is így dönt. Óriási lemondás ez az ő részéről, de nagyon büszke vagyok rá érte! <3

Szeretünk Édesapa! És az elengedhetetlen végszó, ismét a mi Nagyfiúnk volt a mérkőzés hőse, még ha sokan a brazilnak is adták oda ezt a díjat.

Ismét eltelt egy hét. Várt ránk a mennyei. Ennek a meccsnek indulhattunk bizakodóan, de semmiképpen sem jó kilátásokkal. A listavezető Debrecen látogatott a Puskás Ferenc Stadionba, aki nagyjából 100 ponttal tanyázik előttünk és emellett mi meg már több mint fél éve, azaz 6 hónapja nem nyertünk hazai környezetben. (Ez alatt a bajnoki fordulók értendők, ugyanis LK-t nyertünk, de az meg kit érdekel?!)

Akkor vágjunk is neki ennek a szépnek ígérkező napnak, amikor egész délelőtt szakad az eső és az ember nem tud megállni a saját lábán, annyira fúj a szél. De sebaj, mi elfogultak vagyunk és szemellenzősök, mint a lovak. Hogy idézzek egy klasszikust: “Ha menni kell, akkor menni kell.” (Jurassic Park.) Édesanya kitalálja, hogy látott a lehető legdrágább babaáruházban ilyen esőruhát. Nadrág, kabát, sapka és egy gumicsizma az elengedhetetlen felszerelések ahhoz, hogy a gyermek jól érezze magát.

(Édes kis tűzoltóm.)

És persze ha ő boldog, akkor mi is azok vagyunk. Ezeknek a ruhadaraboknak a sajátja, hogy nem ázik át, de még a szél sem fúj rajta keresztül. Teljes a kép. Ha az Alex a kerítés mellett állva akarja nézni a mérkőzést, vagy esetleg kerítést nyalogatni, akkor sem lesz vizes. Anya jókedvű, Apa is az, azt meg majd meglátjuk, hogy a kisfiúnk hogy viseli a zord időjárást. Így, esőtől teljesen védve indulunk útnak.

Megérkezünk. Plusz szektorok vannak megnyitva, sok emberre számítanak. Érdekes … Az utóbbi időben, amikor esőre állt az idő valahogy nem nagyon akartak fogyni a jegyek. Úgy látszik tényleg a reményhal az utolsó, aki célba ér. Valahogyan mindig kerülnek elé újabb és újabb versenyzők. Ez jó hír. Elkezdődik a mérkőzés. Egy elég gyors és annál szebb góllal szerzi meg nekünk Somalia a vezetést. Megyünk, csináljuk a dolgunkat. Nem mondom, hogy helyzetet helyzetre halmozunk, de azért a középpályán általában a miénk a labda. De ez édeskevés. Egy beadásból valami debreceni hurkatöltő a kapunkba fejeli a játékszert. A kapus kiszolgáltatott. Ilyen fejest nem lehet védeni. Kezdhetjük elölről az egészet. A félidő hamar eltelik minden további említésre méltó esemény nélkül.

Alex eleinte kicsit megilletődött a nagy széltől, aztán hamar rájöttünk, hogy Apuci hátán nagyobb biztonságban fogja magát érezni, így jött az elengedhetetlen hátizsák pozíció. Mint azt eddig is tudtuk, a gyermek eléggé fáradt volt ekkor. És amit nem gondoltunk volna, hogy 80 km/órás széllökések kíséretében lehet aludni, hát a kis Mancs erre a gondolatunkra rácáfolt. Átaludt egy egész félidőt, meg a szünetet is.

Elkezdődik a második játékrész. Ebben felkel a Csemete és együtt nézzük tovább a meccset. Sajnos még ekkor sem történik semmi érdemleges. Egy-egy helyzettől eltekintve kiegyenlített a kép. Többen szidják a játékvezetést. Ahogy megjósoltam én magam előre, ez a mérkőzés az ország legjobb bírája által lett levezényelve. Én nem vagyok híve annak, hogy mindig másra fogjuk a betliket. Azt az elvet vallom, hogy szembe szélben is hozni kell a pontokat. Bár szerintem Kassainak nem volt most a mérkőzés kimenetelét befolyásoló hibája. De kicsit visszakanyarodva még mindig x-re állunk. Csak a sötét fellegek gyűlnek a pálya felett és szintúgy a kilátogató emberek fejében is.

És egyszerre csak vége. Lefújják ezt a kiemelt kockázatú mérkőzést, ahova lovas rendőröket kellett kivezényelni. Az emberek megint csalódottak. Bár tudjuk, hogy nem ezt a meccset kellett volna megnyerni, hanem mondjuk az MTK ellenit, persze akkor, ha már mindenféleképpen pontokat kell hullatnunk. Akkor akár ez az egy pont bele is fért volna. De így nem. Így nem lehet ezt csinálni srácok! Valami nincsen rendben a fejekkel, vagy a lábakkal. Esetleg egyikkel sem. Én azt érzem, hogy erre sürgősen megoldást kell találni. A tabellán elfoglalt helyünk alapján egy igazi középszerű csapat vagyunk. Sajnálatos, hogy a játékunk képe alapján is. De hogy megtaláljuk a vigaszt ebben is, azt nyilatkozta a méltán híres edzőnk, hogy őt ez nem szomorítja el. Hát, kedves Thomas, én ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy az eddigi mérleged 3-ból semmi. Az elérhető 9-ből, az elvárható 7-ből pedig sikerült 2, azaz kettő pontot összekaparnod. Szerintem kapd össze magad egy kicsit, meg a csapatot is. Több dolog miatt is. Ebből Bundesliga ajánlat biztosan nem lesz, de előbb-utóbb a szurkolóknál is kiborul a bili.

Elballagunk haza. Megint orrot lógatva. És ismételten megállapítjuk, hogy a mérkőzés embere a mi gyönyörű kisfiúnk volt, aki mindig jól viselkedik, pedig ez tőle nem lenne elvárható. És mégis! Nagyon Szeretünk drága kis Alexünk, és kívánunk Neked és magunknak is ennél sokkal szebb és sikeresebb szezonokat az elkövetkezőkre.

Tegnap ismét mennyei meccs várt ránk a Hungária Körúton. Megint olyan időben, amikor mindennek össze kéne, hogy jöjjön. Ez alatt az értendő, hogy napsütéses, meleg idő volt, a meccs időpontja nem befolyásolta a gyermekünk napközbeni programját, kaptuk az MTK-tól 3000 db vendégjegyet, szóval hazai hangulatot varázsolhattunk, ha akartunk és nem mellesleg egy, a kieső helyen tanyázó csapathoz látogattunk el. Ja és emellett az idegenbeli mérlegünk nekünk volt a legjobb ősszel. Na ilyenkor szokott az lenni, amiről már írtam egy korábbi bejegyzésben is.

De kezdjük csak nyugodtan az elején. Déli alvásból megébred a nagyfiú. Viszonylag korán van még, szóval most kivételesen nem rohanunk. Kellemes tempóban összeszedjük magunkat, nem sietünk sehova, minden valószínűség szerint, (csak ahogy általában is lenni szokott), mi leszünk, akik elsőként érnek a megbeszélt időpontban a találkozóhelyre. Ez most sem történt másképp. Most először úgy döntünk, hogy Alex a lábára cipőt fog kapni és nem harisnyát meg zoknit. Így nekivágunk a nagy útnak, ami két villamosmegállóval van távolabb, mint a mostani hazai pályánk.

És odaérünk a Hidegkúti Stadionhoz. Apa is, Anya is feltankol, ki-ki azt, amihez éppen kedve van. A barátaink is befutnak lassacskán. Erre az időre már a csöppség úgy dönt, hogy neki nem kényelmes annyira a babakocsi, elvégre ő már nem baba … Annyira jó ötlet volt a lábbeli, hogy az valami fantasztikus. Így lerakjuk a földre, had menjen és csinálja a dolgát.

Lassan kezdődik a megmérettetés. A népek szállingóznak befelé, így mi is elindulunk. Viszonylag simán bejutunk, azt leszámítva, hogy a gyermek szállítóeszközét emelni kell, mert hát ugye a kordonok, meg a lépcsők … Azok vannak. És akkor elkezdődik. Az én álláspontom szerint ma kiderül, hogy mit fogunk elérni a bajnokságban. Természetesen a Gedeonéknak nagyon kellene a 3 pont, avval elugranának a kieső helyről.

És a kezdősípszó. Eltelik 20 mp, kapnak egy szabadrúgást, nagyjából 32 méterre a kaputól. És láss csodát, ők tudnak rögzített szituációból gólt szerezni. Ez hideg zuhany. Dibusz, te meg vajon mit néztél?

(Na ne! Máris hátrányba kerültünk?)

Na mindegy is, még van 89 perc, idő van bőven, hogy átvegyük a vezetést. Még az első félidőben megtesszük a kezdőlépést efelé, Somalia egyenlít. Megkezdődik a második játékrész. Kiegyenlített a kép, amit láthatunk, de nem történik semmi komolyabb. Egészen addig, amíg Zsülien királyunknak el nem gurul a gyógyszere. Egy teljesen érthetetlen és értelmetlen szabálytalanságért megkapja a második sárga lapját, így korai zuhanyzásra ítéltetett. Szerintem, messziről persze, az ítélet jogos volt, még akkor is, ha Ondó-Szabó vezette a találkozót. De Jenő nem lekullogott a pályáról lehajtott fejjel és útközben kért bocsánatot az edzőjétől, hanem visszasétált és nekiállt lökdösődni, meg kakaskodni. Kedden, a FEB ülésén várható a legalább 3 meccses eltiltása. Hát Julian, így mégsem lesz meg az a szerződéshosszabbítás. Ha a szándékod a maradás, akkor nagyon össze kell kapnod magadat. A létszámunk megfogyatkozott. 10 fővel a 11 ellen. Ez még mindig nem lenne a lehetetlen küldetés, mert az MTK még mindig az utolsó előtti, kiesőhelyen álló csapat. Aztán kaptunk még egy, illetve kettő gólt. Na, mostmár eléggé kilátástalannak tűnik a helyzetünk. És ekkor úgy tűnik megtáltosodott a csapat. Összeszedettek vagyunk, odaszorítjuk őket a kapujuk elé. A mezőnyfölény abszolút érezhető. De sajnos ez csak még egy találatra elég nekünk.

Így lesz vége a meccsnek és múlik el a világ dicsősége. Ismét. 3-2 oda. Hogy vissza is kanyarodjak egy kicsit az elejére, a kérdés adott. Mit fogunk elérni idén? Szerintem semmit. Bajnoki cím, dobogó, nemzetközi kupa … Szép álmok. Erre a szezonra megint megmaradhat a dicsőséges ligakupa győzelem. Hát hurrá. Mondom ezt többek között azért is, mert a következő alkalommal a DVSC-t fogadjuk otthon. A listavezetőt. És eltiltását fogja tölteni többek között Pavlovic, a középső védő, a Győr ellen begyűjtött pirosa miatt, Jenner, a mostani kiállítás végett és Holman is, aki 5. sárga lapos. Szép kilátások.

De ne temessük az egészet azért, mindig azt mondják, hogy a remény hal meg utoljára, és persze félgőzzel és szívvel ezt nem lehet csinálni. Akkor már réges-régen nem járnánk ki, főleg nem a gyerekünkkel. Mi minden meccs előtt elhisszük, hogy a legjobbak vagyunk. Most meg fogjuk mutatni. És ismételten feltüzelve, reményekkel telve várjuk a következő fordulót.

Orrunkat lógatva baktatunk haza. Ahol, hogy semmi se legyen teljes, egy szupernek ígérkező áramszünet vár minket …

Régen, még gyerekkoromban hallottam azt a mondást, hogy kutyaharapást szőrével. Akkoriban nem értettem, hogy mit is jelent valójában. Azóta persze felnőttem, némi ésszel is megáldott a sors, azaz már megértem és néha használom is ezeket a mondatokat. És hogy miért is osztottam ezt meg veletek?

Vasárnap után gyógyulnia kell a szurkolói léleknek egy kicsit. Egy nagy űr tátong az emberben, aki látta, netán kint is volt (és még érzelmileg el is hivatott a Ferencváros iránt) a Győr elleni rangadón. Persze így csak nagy túlzással nevezhető az a mérkőzés, amit mi játszunk egy vidéki csapattal, akik annak idején betojtak, ha fel kellett jönniük a Puskásba. De sajnos ezek az idők elmúltak, ez meg is látszott …

De ugorjunk az időben egyet, mert lassan én is annyit fogok nosztalgiázni, mint a mai 70 évesek, akiknek még nem ment el a kedvük a meccsre járástól, és akik még láttak igazán nagy Fradit is kifutni a pályára.

Tehát, tegnap, azaz március 4-én, egy 0-0-ás előzetes szombathelyi megmérettetés után itthon dönthettük el a továbbjutás sorsát a Ligakupában, ami egy cseppet sem nevezhető nagy múltú vagy akár jelenű versenynek. (A győztesnek jár nagyjából két millió forint, amit jól tudunk, hogy egy futballklub életében még aprópénznek sem hívható.) Így nekivágni valaminek igazán felemelő érzés lehet …

A meccs délután 6 órára van kiírva. Alex és én sétálunk egyet  fél 4 fele. Nagy morfondírozások közepette el is döntjük, hogy egye meg a fene, mi ugyan ki nem megyünk este. A lazulás a levegőn egész jól telik, miközben Apa hazaér a munkából. Ekkor mi is már azt az utat tapostuk, ami oda vezet, ahol a családfő vár minket. Ő bevásárolt, én lelkileg készülök (nagyjából 5 óra van), hogy megérkezünk, bekapcsolom a tévékészülékünket és háttérzajnak jó lesz alapon megkeresem a közvetítést.

De nini, valahogy semmi nem így alakul. Először is Édesapa kijön elénk a séta végére egy gyönyörű virággal. Másodszor még mielőtt kinyitnám a bejárati ajtót, csörög a telefonja is, a Bandita az, hogy van e kedvünk kinézni vele a frenetikusnak ígérkező összecsapásra? Hát … Fejtörés … Most mi legyen? Jó az, ha megborítjuk a gyereknek a napirendjét? Egy rövidke tanácskozás után az a döntés születik egyrészt, hogy a szabályok azért vannak, hogy legyen mit felrúgni, másrészt meg hogy egyszer élünk, mi vagyunk a szülők, ha esetlegesen valamit elrontunk, akkor majd helyre fogjuk hozni.

Szóval megyünk. Egy óra múlva kezdődik. Kapkodás. Etetés, pakolás, öltöztetés, ami kell. Végül a legjobbkor érkezünk, a Fradi-indulóra. Addigra a nagyfiúnk elbóbiskol a háton. Az első félidőt végig is alussza gyönyörűen. A másodikban felkel, de nem tetszik neki annyira a hátizsák pozíció, így lekéreti magát, elvégre ő már majdnem egy éves, nézelődni, menni, csinálni szeretné a dolgait. Na jó, legyen. Így nyalogatja a kerítést Anya lábán ülve.

Bohóckodik Apucival meg az ő sapijával.

És közben minden nagyobb esemény nélkül zajlik a mérkőzés. Sem kaput találó lövés, sem egy szép csel, de még egy passz se. Semmi. Az egyre hűlő időben a népség elkezd egy kicsit zúgolódni, hogy nehogy már hosszabbítás és 11-ek legyenek, ugyanis mindenki menne haza. Másnap munka.  És ekkor megtörik a jég. Az eddig futni nem akaró, éppen hogy csak annyira sétáló, hogy meg ne fázzon, Jenner rúg egy gólt. Ráadásul szabadrúgásból. Ilyet is ritkán látni felénk. És ezután Zsülien király összeszedi magát, és egy kicsivel a vége előtt vág még egyet. Bravó, mindig így kéne Jenő. Akkor lehet dugtak már volna az orrod alá szerződéshosszabbítási javaslatot. És ennek itt a vége.

A Haladás kiesett, mi továbbmentünk. A Pápa lesz a következő ellenfél. És hogy miért írtam az elején, hogy kutyaharapást szőrével? Mert ez a meccs, annak ellenére, hogy megnyertük, ha lehet még siralmasabb volt, mint a hétvégi. Meg persze az ember ha választhatott volna, akkor azt kellett volna behúzni, innen meg kieshetünk nyugodtan, senki nem sírta volna el magát. És ezek után gondolkozzunk el azon, hogy ez vajon gyógyír volt-e a sebeinkre, vagy szükség van még egy kis nyalogatásra? A legjobb az lenne, ha nem nekünk magunknak kéne ezt végigcsinálni, hanem lenne előttünk egy olyan csapat, aki ezt megteszi helyettünk.

Kíváncsian, és persze a helyszínről nézve várjuk majd a hétvégi bajnoki folytatást …

Ma egy eléggé keserédes történetet fogok megosztani veletek. Kezdjük el avval, hogy mi az, ami miatt édes. Vége az uborkaszezonnak, az emberek, köztük mi is, a kis családom és én megint járhatunk ki a mennyei meccsekre. Idén ez egy roppant különleges alkalom, mert az én emlékezetemben még soha nem volt olyan, hogy elkezdődött volna a bajnokság akkor, amikorra ki volt írva. Hogy miért is? Ilyen-olyan indok mindig volt … Többek között pl. azok, hogy jajj, esik az eső, hullik a hó, túl hideg van, nem jó a pálya talaja és még sorolhatnánk. A kifogások tárháza általában egy kimeríthetetlen dolog. Na de majd most! Most nem így volt! Most nem akart megviccelni minket az időjárás, sőt mi több, kifejezetten kegyelmes volt velünk, futball-szurkolókkal.

Szóval a tavaszi rajt nem maradt el. Ez csupán annyit jelent, hogy mi is a nyakunkba vesszük a délutánt és természetesen kint töltjük a levegőn.

Mondanom sem kell, hogy az NBI második szakasza nem kezdődhet el mással, mint egy Puskás Akadémia mérkőzéssel. Kedves olvasóim, aki esetleg nem jártas a labdarúgásban annyira, és nem tudja, hogy éppen milyen csapatról is van szó, ne csüggedjen, nem maradt le semmiről. De biztos, ami biztos, azért megosztom veletek. Ez az összeállítás a hatalmon lévő rezsim vezetőjének a kedvenc (mondhatjuk úgy, hogy szülő-) városában fészkelő virágszála. A Videotonnak az utánpótlása, tele csupa-csupa fiatal tehetséges gyerekkel, lévén, hogy egy akadémiáról van szó … (A fiatal alatt azt érteni, hogy az átlag életkor minden valószínűség szerint azért a 3x-et nem haladja meg.) És hogy hogy is kerültek az első osztályba? Arról majd egyszer hosszabban is, talán.

Szóval a mi összecsapásunkra a Győri ETO-val, vagy nevezhetjük őket a válogatottnak is, vasárnap délután 16:30-kor került sor. Ideális időpont, ha az embernek pici gyermeke van. Alex tudott aludni délben (bár nem vitte túlzásba azért, lehet rajta is kijött a meccsláz, mint a szülein) és az esti fürdetés/ vacsora/ alvásra pedig minden gond nélkül haza is értünk. De ne szaladjunk ennyire előre, azért a kettő között volt egy meccs is.

Tehát az előzményekről. A fiúnk alszik. De szakított valamiért az eddig megszokottakkal és a 2-2,5 órás déli szundit leredukálja alig hatvan percnyire. Nem baj, ideális, annál hamarabb tudunk elindulni. Persze így a kérdés is adódik, hogy mégis mit fogunk vele kezdeni délután, mert hát így elengedhetetlen, hogy hulla fáradt legyen. De megoldjuk. Nem idegeskedünk túl sokat, valahogy biztosan lesz. És persze be is vagyunk biztosítva kellőképpen, felkészülve minden eshetőségre. Babakocsi, hordozó, enni- innivaló tonnaszámra, pelenka, plusz ruha (legalább 3 rétegnyi) és az ő boldogságához elengedhetetlen Retek. (Még mielőtt valaki elkezdené törni a fejét mindenféle butaságon, Retek egy plüss kutya, aki a gyermek legkedvencebb társa.) Ezekkel a paraméterekkel megérkezünk a Félidőhöz. Ott Apa feltankolja magát egy pár korsó alkoholos nedűvel, Anya meg mindenféle édes és sós süteménnyel. Megvárjuk a barátokat/ ismerősöket és egy viszonylag hosszas beszélgetés (nem, most nincs kártyázás) után sétálunk a stadion felé.

Jó időre, sok szurkolóra és az előzetes elemzések alapján egy nyertes mérkőzésre van kilátásunk. Bár azt, hogy meg is fogjuk nyerni elég erős kijelenteni, több bölcs dolog miatt is. Egyrészt, hogy a labda gömbölyű, meg hogy gól bárki rúghat bárkinek és társai. De hogy ne induljunk neki teljes nyugalommal, a forduló eddigi eredményei mind-mind a mi malmunkra hajtották volna a vizet, azaz, ha nyerünk, akkor az ötödik helyről felléphetünk a dobogóra. Igaz, hogy a legalsó fokára, de még van hátra 12 forduló, amiben akármi megtörténhet. Na és akkor most jön a keserű rész, a fekete leves. Az eddigi tapasztalatok alapján, amikor a körítés, és amúgy pedig minden adott egy jó játékhoz és nyertes meccshez, mi csak akkor nem szoktunk élni a lehetőséggel. (Na jó, máskor sem mindig, de ilyenkor nagy általánosságban soha.)

Az első félidő esemény nélkül zajlik le. Már ha azt eseménytelennek lehet nevezni, hogy egyik csapat sem nagyon megy át a félpályán. Kivétel a Győrt, egyszer. És akkor Dibusz (végre kapus), és nem Jova … kiszedi a lasztit a ficakból. Szóval 0-0-val zárjuk az első játékrészt. És “taktikai csatával”, és puhatolózó, semmitmondó, leginkább sz@r játékkal. Ezeket a történéseket Alex fiúnk meglepő módon végigaludta Édesapa hátán.

Jöhet a második, egyben utolsó játékrész. Amikor is a zászló nekünk áll. Nem feltétlenül sokkal, de minden kétséget kizáróan jobban teljesítünk, mint az ellenfél. Ez a 80. perc környékén egy gólban is megmutatkozik. Leonardo. Hogy mi, Leonardo? Én azt hittem, Somalia. Mindegy végülis, néger, néger, csak a találat szerzője az egész alapozást elcsalta. Helyette szórakozni járt, betegségekre hivatkozott és stb … Én nem hogy helyet nem adtam volna neki a csapatban, hanem inkább útilaput kapott volna, mehet Isten hírével, amerre lát. (Teszem hozzá, a hálózörgetés miatt sem fogom már megszeretni valószínűleg.) De ez mindegy is, ez csak az én személyes véleményem volt, amivel lehet egyetérteni is, meg nem is. És aztán mi történik? Anya elmegy pisilni. Hallja hogy felmorajlik a tömeg, de gondolja, na ja, maximum egy kimaradt helyzet. Na hát olyannyira kimaradt helyzetről beszélünk, hogy ami eddig történt, hogy Böde a 16-on belül mindig büntetőre játszik, azt gyorsan bele is pöcköli a kapus kezébe. Én erről csak a visszaérkezésem után értesültem, miután mindenki teli pofával szidja a játékost.

De semmi baj nem lenne, mert ugye vezetünk eggyel. Csak hát 1 gól különbség az ugye elég karcsú. És akkor itt jön a fentebb említett aranyszabály, hogy bárki. Bárkinek. Akár 10 emberrel is, mert hogy a tizenegyesnél valakit kiállítottak a Győrből. Ami meg is történik. Órási. Kezdhetjük előröl. De persze idő már nincsen sok. Kábé 5 perc, és a hosszabbítás. Ebben a fennmaradó időben nem történik ismét semmi, illetve a ráadás kakaskodással és még két piros lappal telik el. Lipták és az égimeszelő Pavlovic a szenvedő alanyok.

Hát. Az, hogy mi nem tudunk élni a lehetőséggel sajnos beigazolódik. Lógó orral indulhat haza nagyjából tízezer ember.  Apuci avval vigasztalódik, hogy a hátára veszi életének legédesebb gyümölcskéjét, egy kis piros almát, a kisfiát. Ezt ő persze nem mondja ki, de mi mindketten (hárman) tudjuk, érezzük, hogy ez tölti el őt a legnagyobb lelki megnyugvással. És trolizunk, majd ballagunk haza. Jöhet a fürdés/ evés/ alvás. Mi is eltesszük magunkat mára.

És végezetül, miután a csapat le se szarja az emberek érzéseit (de látszólag még a milliós fizetések sem nagyon motiválják őket), adódik a kérdés, hogy az MTK ellen kimegyünk? Apa válaszol nektek a kérdésre egy videóval: