Molnár család és a meccsek

Mint a címsorban is látszik, ez egy rendhagyó blogbejegyzés lesz, ugyanis a gyermekeink nem tartottak velünk a tegnap megrendezésre kerülő öregfiúk mérkőzésre. Nem mellesleg az új stadion főpróbájára. Este 20:30-kor. És ezt az írást azért tartom fontosnak közzétenni, hátha sikerült átadnom az érzést, ami rányomta a napból fennmaradó pár óránkra a bélyegét.

Előzményként annyit érdemes tudni az egészről, hogy a mieink az Újpest csapatával mérkőztek meg és a meccsre csak a tegnapi napig bezárólag bérletet vásárolt nézők illetve az építőmunkások és családjaik voltak hivatalosak. Nekem már ettől felfordult a gyomrom, de ettől függetlenül kilátogattunk mi is, hogy megtekintsük hogyan sikerült az új otthonunk.

Csapjunk is bele a közepébe. Emberek ezrei állnak a téren, fotóztatják magukat a sassal, mosolyognak, örülnek és később próbálnak bejutni a már korábban említett biometrikus beléptetőrendszeren. Mi is így teszünk. És igyekszünk az ez ellen tiltakozó szurkolótársaink mellett szolidaritást vállalni.

Hát … Nem arattunk valami nagy sikert a kapuknál. De akkor gyerünk, próbáljuk ki a tenyerelő rendszert. A sor kígyózik. Nem tűnik ígéretesnek. Beállunk az egyik messzebbibe, ahol nincsenek annyira sokan. A képlet egyszerű, fektesd rá a bal tenyered a gépre a jobbal pedig etesd meg vele az új szurkolói kártyádat. 1. fennakadási pont, szabaddá kell tenni mindkét kezedet. Ja, és ráadásul lassú is, mint a fene. Én személy szerint legalább 40 másodpercet tököltem vele. Ezután ahogy átpréselted magad a tágasnak cseppet sem mondható forgókapun, várnak rád a security tagjai, felsorakozva, mint a hiénák, csak az alkalmat lesve, hogy mikor is érhet hozzá egy-egy testrészedhez. Ez volt a második ütközőpont. Ezután látni lehet, hogy az emberek letámadnak egy-két ilyen pillangónak öltözött tanácstalannak kinéző emberkét. Mint hamar kiderült, náluk lehet feltölteni a plasztik kártyára a pénzt, hogy működhessen a “cashless” rendszer a büfében. Hogy írjak pozitív dolgot is, nekem ez összességében tetszik. Kérsz valamit, megmondják mennyibe kerül, odaérinted ezt a műanyagot egy géphez és már mehetsz is. 2mp. Kiírja ki vagy, mennyit fogsz fizetni és hogy mennyi a még elérhető egyenleged.

És akkor ezután jöhetnek a fekete levesek. Elmegyek a mosdóba. Mintha nyugaton lennék, tiszta, van bent papír, kézmosó stb … (mondjuk azt azért illik tudni, hogy én voltam kb az 5. használója). De persze pelenkázó nincs. Nesze neked Kubatov, sorolom a hibákat a családbarát stadionodban, ahova majd ki mernek járni a gyerekesek is, mert annyira biztonságos. A következő a lépcső. Felmehetsz köbö 32 db lépcsőfokon, hogy utána körbenézz hol a helyed. Babakocsi feljáró esetleg lift, vagy bármi, hogy ne kelljen cipelni? Nyugat- Európában ezt például tényleg megoldották … De legalább a fű nagyon szép zöld.

Végre körbe is tudok nézni egy kicsit. Ühüm. Meredek, nem is kicsit. És egyenlőre a nagyobbik, később mindkettő gyermekemet nem tudom úgy szabad mozgásra engedni, hogy ne rettegnék mindig attól, hogy (szó szerint) kitöri a nyakát, akkorát zakózik. (És mi a családi szektorban tartózkodtunk, mert az állóhely nem volt megnyitva.) Marad az első sor, onnan csak felfelé tudnak esni.

Odabent nem lehet felállni. Szépen lecsüccsenhetsz a helyedre, ha kell oda is kísérnek. Csak akkor kelhetsz fel, ha a büfében szándékozod hagyni a vagyonodat vagy esetleg ha a mellékhelyiséget kívánod meglátogatni. Aki dohányzik, az lesétálhat a lépcső legaljára és ott, a kijelölt helyen kielégítheti a szükségleteit. Közben persze nézheti élőben az éppen folyó összecsapást a nem túl nagy, kb 50 cm-es lapos tévén, aminek a felét így is elfoglalja egy kóla reklám. Rövidlátók előnyben …

Ami még pozitív egyébként, hogy az akusztika egyszerűen kiváló. Persze ez mit sem fog érni a táborunk nélkül. 🙁 És az, hogy a jegyárak emelkedési növekedéséhez képest a büfé nem lett annyira megfizethetetlenül drága. Egy korsó csapolt ászok 495Ft.

Mi megtámaszkodtunk egy korlátnál, hogy majd innen követjük nyomon a pályán folyó eseményeket, lévén, hogy B- szektor bérletünk van, ahol ugye nincsenek székek, de egy pillanat alatt minket is rendre utasítottak. “Értsétek meg, hogy ez egy hiper- modern nyugat-európai stadion, itt nincsen állásra lehetőség.” De mint utóbb kiderült, még káromkodni sem lehet, azért is szólnak …

A légkör egyenesen nyomasztó odabent. Mi az első félidő közepén, 3-3-as állásnál úgy döntöttünk, hogy ehhez mégsem vagyunk hajlandóak adni a nevünket, így kiballagtunk. Így, hideg fejjel, hogy aludtam rá egyet, még mindig gusztustalanul gyomorforgatónak gondolom az egészet. Gratulálok Kubatov Gábor, elérted amit akartál … Elüldözted az embereket. Őszintén gondolkozom rajta, hogy összetöröm a kártyámat és nem viszem ki a gyermekeimet sem többet ebbe a családbarát szarba. Amíg te és a haverjaid itt vannak. Köszönjük szépen, de ebből nem kérünk.

Remélem egyszer tényleg fontos lesz neked a Ferencváros, és elgondolkozol rajta, hogy mit is műveltél. A mi szívünket összetörted. És bízom benne, hogy egyszer ide tévedsz erre az oldalra és bocsánatot kérsz, amiért elvetted a családomtól azt, ami az egyik legfontosabb volt az életünkben …

Mellesleg kikaptunk 6-5-re …

Ti is láthatjátok, hogy az oldal címe módosult. Eddig Alex és a meccsek volt, amiből nemes egyszerűséggel Molnár család lett. Ha kérdeznétek, hogy miért?! Meg is válaszolom gyorsan. Az indok piszok egyszerű. Már nem csak Alexander nagyfiúnk jár ki velünk, hanem Axel, a kisebbik is, egy jó ideje. És itt az új szezon, amit nem meglepően már négyesben kezdtünk meg.

És akkor csapjunk is bele a lecsóba. Kiírták az új bajnokság kezdetét. Az első hat forduló időpontja van meg, mindegyik vasárnap 16:30-kor. Azért gondolom, mert azt hitte naivan az MLSZ, hogy mi majd 100 kört megyünk az EL-ben, amit az UEFA csütörtökönként rendez. De nem meneteltünk. Jó volt egy pár edzőmeccsnek mielőtt jön a bajnoki megmérettetés.

A csúfos európai kupaporondról való búcsú után Kecskeméten kezdünk. Hát nem egy Rijeka, maradjunk annyiban, mindenesetre én nem jósolok semmi jót, látva az előzményeket, hallva a “türelmet kérünk a szurkolóktól vagy idő kell az összeszokáshoz” kezdetű nótákat … De mint általában, most is családostul vágunk neki a nagy útnak. A hírös város nincsen annyira messze és ráadásul van visszafelé vonat. Ezt a formát választjuk az utazáshoz. Ennek minden előnyével és hátrányával. Pozitívum, hogy Apa tud inni, Anyának nem kell hazafelé vezetni és felidézzük a régi idők hangulatát. Negatívum, hogy időhöz vagyunk kötve, ami a gyermekeinek nem biztos, hogy tetszeni fog, tudatában a déli 3 órás alvásoknak. De mint eddig mindig, most is venni fogjuk az akadályokat. (Csak egyszer nehogy olyan magasra kerüljön a lécünk, hogy mi magunk sem tudjuk megugrani … 🙂 )

Van egy olyan lehetőség, hogy lemegyünk Lajosmizsére, ott átszállás. Ez azért jó, mert igaz, hogy van az utazás összesen vagy 3,5 óra, de a szerelvény viszonylag közel tesz le a stadionhoz. És nem mellesleg nem fog egy rendőr sem vegzálni minket, majd erőltetett menetre fogni, mint ahogy azt a szervezett utasokkal csinálják. Fel a vonatra, le a vonatról, be a buszba, ki a buszból, be a Széktóiba, vagy hogy hívják azt az igazi családbarát szart. Vásárolni, pisilni nem állhatsz meg, mert te vagy a bűnöző … Így megy ez nálunk a 21. századi “Európában”.

Összecsomagolunk és indulunk is egy rövid délelőtti alvás után.

Édesanya megveszi a jegyeket, Édesapa bevásárol kajából, piából. Reméljük elég lesz … Állunk a pályaudvaron és akkor megtörténik, amire Apucika nem, de Anyucika meg annál inkább számított, elered az eső. Mintha dézsából öntenék. Pont akkor, amikor felszállnánk. Hát nincs mit tenni, a gyerekek megkapják az esőrucijukat, mi meg rommá ázunk az alatt a 60 méter alatt, amit megteszünk a peronon. De legalább valami kis fityfasz vonatnak nem nevezhető cucc áll bent, akkora, mint egy komolyabb kombi személyautó. Dupla szárnyú ajtaja van, ami annyit tesz, hogy igaz, hogy hétmérföldes lépteket kell ereszteni, hogy felkerülj szemmagasságba, de legalább a babajárgányt nem kell atomjaira bontani.

És kigördülünk. Megy a légkondi, így elkél a pulóver. És természetesen jó magyar szokás szerint, ahogy elkezdünk zakatolni, elő is kerül a csomagból az étel.

Az utunk során velünk tart a Bandi bácsi és a Sváb is. Előbbi néha eljátszogat a nagyobbik kisfiúval, amíg a kisebbik az igazak álmát alussza.

Így zötykölődünk és kicsivel 16:00 után meg is érkezünk. A mérkőzés 16:30-kor kezd, szóval ki kell lépnünk rendesen, ha idejében be is akarunk érni a TóCsa által őrzött portán. Ezt a fajta beléptetést jellemzi a testüregmotozás, csak hogy élvezd is, minimum 3x. De nem baj, mert Anya magabiztosan berobban, egyenesen a svájci sapkás főnök felé, akinek leesik az álla, hogy egy ekkora babával mit is keresünk mi itt. (Speciel az emberünk már látott engem nagy pocakkal, csecsemővel, kismamaként kisgyerekkel és most két picivel, de hogy köztünk maradjon, addig jó nekünk, amíg nem emlékszik ránk … 😉 ) Visszatérve, a dupla szárnyú kapu kinyílik, és biztosíthatnak róla, hogy a babakocsit nem fogják átvizsgálni. Így mindenféle fennakadás nélkül bent vagyunk a stadionban a kezdő sípszó előtt. Meg is találjuk a helyünket.

Az első játékrészben két dolog történik. Az egyik az, hogy a beengedő brigád felsorakozik mellénk és a teljes első félidő alatt duruzsolnak a fülünkbe, hogy mi mennyire felelőtlen szülők vagyunk, ekkora gyerekkel, mert itt bármi történhet. Összesúgunk, hogy akkor nem is baj, hogy itt állunk, így legalább megóvjuk a szkenner ellen ismét fehérben tüntető táborunkat egy nagyobb adag könnygáztól és egy kisebb fajta veréstől. Már ha értitek, hogy mire gondolok … Emellett, hogy egy kicsit a játékkal is törődjek, megpróbálom követni a pályán történő eseményeket. Semmi, semmi, semmi, góóóóóóól. A szünetben megyünk eggyel, Gera remekbe szabott passzát Böde 10 méterről beemeli a léc alá. A Fradi szurkolók elé.

És akkor jöhet a második felvonás. A Kecskemét letámad és úgy tűnik, hogy vérszemet is kapnak. Az első 15 percet ők uralják és a kemény munka meghozza a gyümölcsét. Begyötörik valahogyan a lasztit a hálóba. Ekkor egy picit le is ül az összecsapás. Kilátástalan futás az eredmény után. Már kezdtem azt hinni, hogy otthagyunk két pontot, amikor a csapatkapitány Gerzson helyére beáll Beni Lauth. (Valahogy így nevezi a bratyizó edzőbá … ) Ő hoz is hál’istennek új színt a csapatba és megint mi vagyunk mezőnyfölényben. Ennek eredményeképpen rúgunk még kettőt. Pontosabban nem mi, hanem Böde. Végre!

Én személy szerint nagyon örülök, hogy sikerült neki. Szeretem őt, de az elmúlt időszakban nem lógott ki a csapatból, maximum lefelé. Úgy tűnik megtörik az átok. Csak maradjon is így. A végeredmény 3-1 nekünk. Sok idő után először határozottan azt érzem, hogy megérdemeltük. Igen, meg! Mert mi voltunk a jobbak. És mikor is rúgtunk utoljára három gólt bárkinek is? Fene tudja …

Akkor mehetünk haza. Szervezett buszra fel, pályaudvaron le. A rendőrök visszatartják nekünk a menetrend szerinti Budapestre közlekedő IC-t, hogy senki ne maradjon a városban. Mi is úgy teszünk, ahogy mindenki más, ismét beállunk egy kocsmai sorba, hogy feltankoljunk étellel, itallal, mielőtt hazamennénk. Igen ám, de van egy kis bökkenő … Csak mennénk evvel a vonattal, mert a Bandi nincs még ott. Lekéste a szerelvényt, mert mekizni támadt kedve. Szuper, egy óra múlva jön a következő. Akkor avval megyünk.

Bandita is, vonat is megérkezik, felszállunk, beülünk egy kabinba egy fiú és egy lány társaságába. A srác örül, legalább lesz kivel beszélgetnie, a csajszi húzza a száját, mert nem tud elterpeszkedni. És így, nyugodtan, eseménymentesen telik el a kicsivel több, mint egy órás út. Jön a kalauz, beadunk neki egy mesét, hogy nem volt időnk jegyet venni. Jó-jó, akkor kitalál valamit és visszajön később, mert sajnos ő onnan nem adhat tiketet, ahol van működő pénztár. Legközelebb Kőbánya- felső állomáson találkozunk vele, amikor azt mondja, hogy örül, hogy vele utaztunk, és a jegy árát költsük a fiainkra. Ezúton is köszönjük kedves Kalauz Bácsi!

Leszállunk, haza sétálunk, fürdetünk, etetünk, altatunk. Mi is így teszünk, de még előtte megállapítjuk, hogy ismét a mi fiaink voltak a mérkőzés hősei! És most a Böde Dani is …

Most pótolom, ami eddig elmaradt. Írok a vénaszkennerről és a Debrecen elleni hazai edzőmérkőzésről. In medias res fogom kezdeni a biometrikus beléptetéssel.

Lehet, hogy sok embernél ki fogja verni a biztosítékot az álláspontom, de azért megosztom veletek, hogy mit gondolok erről az egészről, ami mostanában lengi körbe a Ferencvárost.

A tenyerelésről:

Ez a vénaszkenner egy teljesen új keletű beléptetési eszköz, ami arról szól, hogy rátenyerelsz egy ilyen fityfaszra, ami a kézfejedben futó ereknek az egyediségét úgymond lefényképezi. Erről eltárol egy dokumentumot, amit összekapcsol a számítógépes rendszer a neveddel, arcoddal, telefonszámoddal stbstb, és azt is vezeti, hogy van e érvényes belépőd az éppen aktuális összecsapásra.

Ez egy hihetetlenül gusztustalan és mocskos húzás volt szerintem a klub részéről, ahol a klub egyenlő Kubatov Gáborral, sőt mi több, törvénysértő is. Én váltig állítom, hogy ezt az elnök úr egyes egyedül találta ki, hogy mennyire fasza lesz. Összességében amúgy, utánaolvasva ennek a biometrikus beléptetési eszköznek, tulajdonképpen semmit sem tudnak vele kezdeni, mindenesetre akkor is felháborító. Evvel a lépésével tetézte az előzőleges jegyár emelését. 20% volt beígérve, amit nagy jóindulattal sem sikerült betartani.

Ezek voltak a puszta tények, és akkor most jöhet, hogy én mit gondolok erről.

És teljes mértékben egyetértek és támogatom azokat az embereket és csoportokat, akik emiatt az eleve elrendelés miatt válaszlépésként távol maradnak a csapat hazai meccseitől. (Bár, ahogy olvasom, lehet, hogy az idegenbeliektől is, mert sajnos oda is fog kelleni az új szurkolói kártya.) Ezek után majd a stadionon belüli hangulat egyenlő lesz a nullával. De hogy ne legyen ennyire egyszerű az egész, én mégis úgy döntöttem, hogy be fogok menni és meg is csináltattam ezt az új cuccot. Hogy miért is? Az első és legfontosabb dolog az volt, hogy nem szeretnék lemaradni a szeretett klubcsapatomnak a mérkőzéseiről. Másodsorban pedig azt gondolom, hogy arra, hogy az egyes egyének és a szervezett szurkolók ezt a lépést nem teszik meg, Kubatov első emberünk felállva tapsol. Ugyanis a napnál is világosabban látszik az, hogy sajnos neki ránk nincsen semmi szüksége. A “renitenseket” el kell távolítani. Ennek megfelelően emelkedtek az árak, jött be a tenyérszkenner, utazik a futballistáinkkal és intézi a beléptetést a Fradi-secu és stb.

Ennyit erről.

És akkor az edző mérkőzés:

A bajnokságnak vége. De az edzéseket viszonylag hamar el kell kezdeni, mert hogy jönnek az EL megmérettetések. Ennek fényében a csapat nem is kap valami hosszú szünetet. Nagyjából két hét pihenés után teljes erőbedobással vetik bele magukat a munkában. Ki is írják az első, és úgy néz ki, hogy egyetlen sajtónyilvános felkészülési meccset. Az ellenfél nem más, mint a mennyei bajnokságunk aranyérmese, a Debrecen.

A játékosok eddig csak jöttek-mentek. Elment többek között Julian Jenner, Aleksandar Jovanovic, és kirakták a csapatból Leonardót is. Én egyet értek mindegyikkel. Az először említett játékos egy hisztis kurva volt, akinek sűrűn elgurult a gyógyszere. A másodikra nincsen rossz szavam, viszont szerintem nem ide való volt. Az utolsó egyén pedig egy roppantul bomlasztó valaki lehetett, aki többször megengedhette magának, hogy ne jelentkezzen időben játékra. A játéktudásukhoz semmi kétség nem férhetett, viszont ők nálam sem maradhattak volna. Muhamed Besic is el fogja hagyni az egyesületünket. Ő részt vett a VB-n, szóval ő egy nálunk sokkal jobb helyre hivatott. Kívánunk neki nagyon sok sikert és kevés kispadot! Ami aggasztó, hogy egy csomó focista közül, akiket igazoltunk, egy olyan sincs, akinek örülni lehetne. Jött ide Bundesliga csatár, aki egy kiégett, levezető játékos. Egyszeres magyar válogatott, akiért pénz is adtunk, de minek … Nevesincs, kukázott valakik, javarészben védekezők.

És akkor a mérkőzésről. Ott volt az egész család. Két pici gyerekkel. Belépőt kellett váltani, 500Ft-ért, amit csak aznap lehetett megtenni. És nyitva volt 3, azaz három darab pénztár. Nem állítok nagyot, ha azt mondom, hogy volt olyan, akinek a félidő környékére sikerült bejutnia. Ez annyit tesz, hogy nagy volt az érdeklődés, ennek fényében a sor is, az ott dolgozó kislányok pedig végtelenül egyszerűek, lassúak és nyomorékok. Játszottak az új szerzemények is. És körülbelül ennyi, ami említésre méltó velük kapcsolatban. A támadásaink haloványak, mint egy sokadszor 90 fokban mosott mez, aminek már az anyaga is megfoszlott. A védekezésünk elég stabil, de arra nem lehet alapozni, hogy majd valaki bevágja szabadrúgásból, vagy belebotlik egy szögletnél a labdába. Vagy mégis? Dollnak ez a taktikája. Ez a célfutball. Csak ahogy mint Rijekában, itt sem ért célt. Az eredmény ugyanaz, kikaptunk 1-0-ra egy bűntetővel. Persze nem itt kell megverni az ellenfelet, de legalább valami kombinatív összjátékot láttunk volna. De semmi …

És akkor a végére. Mégis van két igazolásunk, aminek lehet örülni. Gera hazatért! Én nagyon-nagyon sok sikert kívánok neki, és nagyon bízom benne, hogy nem az lesz belőle is, ami sok másik elődjéből (pl.: Lisztes Krisztián). És a másik a Pavlovic, aki pedig még egy évre marad kölcsönben a Werdertől és utána opciós jogunk van a megvételére.

Sajnos mostanában a Ferencváros háza táján valami nem stimmel. De reméljük, hogy lesz ez még így se, és kívánunk olyan éveket magunknak, ami valójában megilleti a magyarországi rekordbajnok, nem mellesleg legtöbb szurkolót számláló, legnépszerűbb klubot!

Most következik a rijekai epizód izgalmasabb része. Ott hagytuk abba, hogy a zsebünkben a hazai jegyek, élvezzük a tengerpartot és a napsütést. Illetve én majdnem hőgutát kapok, de mindenki más szuperül érzi magát.

Alexanderünk szerintem nagyon boldog a kiruccanás miatt, ugyanis a kórházban eltöltött 3 nap után most aludt először velünk egy szobában. Axel pedig külön. Okozott ez a felállás némi fejtörést, amikor megérkeztünk, de ismételten, mint ahogy eddig mindig, kellemeset csalódtunk a gyermekeinkben. Rugalmasak, jó kedvűek, imádni valóak és nem mellesleg mindketten átalusszák az éjszakákat. Már csak egy nagy megmérettetés vár rájuk és ugyanúgy ránk is, a mérkőzés. Ami 20:30-kor kezdődik. Alvásidő. Mindkettőnek. Kíváncsian várjuk …

És el is érkezik a napja. Sok 100 ember utazik el Budapestről, illetve az ország más-más pontjáról, hogy a helyszínen buzdítsa győzelembe a csapatot. De mint írtam az első részben, összesen 530 darab belépőt értékesítettek. UEFA, 2014. Az össz befogadóképesség 5%-a a vendégek részére. Ez a minimum, amit adni kell. Meg is kaptuk. És mint írtam, hogy erre később vissza is térek, itt a nagy alkalom. Az hírlik, amit én el is hiszek, sőt, teljesen biztos vagyok benne, hogy az elnökünk, Kubatov Gábor, a mi diktátorunk jobb keze, hadjáratot folytat a szurkolók ellen. A helyi, azaz horvát klub, több egymástól függetlenül a vendég szektorra rákérdező nézőnek azt állította, hogy ők 1060 db jegyet ajánlottak fel, amire az a válasz érkezett a fővárosból, hogy szó sem lehet róla. Többek között azért sem kérdőjelezem meg ennek az állításnak a hitelességét, mert a klub első embere egy dörzsölt politikus, aki nem rest vénaszkennereken törni a fejét. Illetve azért, mert a szomszédos ország klub csapata előzőleg is (pl.: a Stuttgart részére) is megnyitott két teljes szektort a vendégek számára.

De térjünk vissza a mérkőzésre. Hogyan is menjünk be, hogy ne legyen feltűnő, hogy magyarok vagyunk? Induljunk el akkor, amikor kinyitják a kapukat. Két teljes órával a kezdés előtt. Akkor még alig lézengenek emberek arra. Vagyis tévedtem, elég sokan ott vannak, csak éppen nem mennek be, hanem támasztják valamelyik kocsmának a pultját. Be is jutottunk. A Stadion Kantrida egyszerűen gyönyörű. Egy sziklafalba van beleépítve. Imádom! 🙂

Már csak az kell, hogy ha esetleg mi rúgnánk egy gólt, akkor tudjunk higgadt, semmitmondó arcot vágni. Alex egyébként hátizsákként nézte végig az egészet, mint ahogy az a fenti képen is látszik. A Pindúrka pedig autósülésben pihent.

És akkor kezdődjön az összecsapás. A meccsnek nem mi vagyunk az esélyesei. Ez meg is látszik a kezdőcsapaton, ugyanis 4-5-1 a felállás, 7 védekező játékossal, csatár nélkül. Illetve van center a pályán Ugrai személyében, de ez a kisfiú olyan gyenge, mint egy harmatos lepkefing. Tehát értékelhetjük úgy, hogy nincs. Hogy fogunk mi a hálóba találni? Majd szögletből, vagy szabadrúgásból? Másképpen nem is … Eközben jön a hír, hogy sok szurkolótársunkat elvittek a rendőrök, hogy a meccs végéig náluk csücsüljenek. A maradék ácsorgott a szektor és a rendőrök között. Ekkor ismét felajánlották a horvátok, hogy adnak még 300 belépőt, amit megint elutasítottak. Hát, Kubi, nem kedveltetted meg magad az emberekkel. Sőt, egyre mélyebbre süllyedsz.

Egyébként az aréna nem volt tele, de a szombathelyi pályára hajazva a házakból is nézték a mérkőzést.

És én még arra is kíváncsi vagyok, hogy miféle büntetés jár annak a klubnak, amelyik pirózik?! Már ha nálunk nem lehet, illetve mindig megkapjuk érte a magunkét.

!

Visszatérve a meccsre, ha a statisztikát megnézzük, a kapura lövési arány 16-0, nekik, amiből egy büntetőt értékesítettek is. A végeredmény így lett 1-0, nagyjából a 86. percben. Mi semmi említésre méltót nem tettünk, jóformán a félpályán nem léptünk át. Nekem nem tetszik ez a játékstílus. Fel is hangzott a végén, hogy kurva gyenge. Én is szívesen részt vettem volna a skandálásban, ha nem a hazaiak táborát “erősítem”. A lefújást követően náluk elkezdődik az örömünnep. Tűzijáték, dalolás, jó kedv. Mi szépen csendben, halkan kiszivárgunk, visszatérünk a szállásra, és lefekszünk aludni, mert másnap indulunk haza.

Felkelés, csomagolás, indulás. És teljesen zökkenőmentesen itthon vagyunk ismét, ahol egy leégett szomszédház látványa fogad minket.

Az utcánk le van zárva, nem lehet behajtani, csak forgalommal szemben. Még jó, hogy ekkorra tervezte az UEFA a mérkőzésünket, különben minket is kilakoltattak volna otthonról a tűz és a mentés idejére.

A legutóbbi bejegyzés úgy ért véget, hogy tartozom egy szösszenettel a Debrecen elleni összecsapásról és a biometrikus beléptetési rendszerről. Ezt most átugranám, ha lehetséges, így a kronológiai sorrendet felborítva, és folytatnám egy friss élménnyel a sztorit. De ígérem, hogy amint lesz rá időm és lehetőségem, úgy az elmaradt részt is be fogom pótolni.

Tehát az előző bajnokságot a dobogó harmadik fokán állva fejeztük be. Igen karcsú eredmény, de EL selejtezőben való indulásra jogosít. Így a család kivár, hogy hova is fogunk menni “nyaralni”, ugyanis ezek a párharcok már június végén/ július elején elkezdődnek. Reményekkel telve várunk, élőben kísérjük figyelemmel az UEFA-t, ahogy húzzák a golyókat. És meg is van az első ellenfél, egy máltai fél profi csapat. Ez annyit tesz, hogy a tagjai délelőtt 8 órában dolgoznak, utána lemennek edzeni illetve mérkőzésekre járnak. Hát, ennél egyszerűbb dolgunk talán nem is lehetne … Majd rögtön ezután kisorsolják a következő kört is. Ha továbbjutunk a postáson és a villanyszerelőn, akkor jöhet a horvát HNK Rijeka. Ez az együttes sem befoghatatlan, de legalább az Adriai-tenger partján fekszik.

Akkor induljunk! Máltára, vagy Adriára? Végül nem a Földközi-tenger mellett döntöttünk. A családi kiruccanásunkban Sváb is velünk tart. Közeledik az idő. Kaptunk 530 db vendég belépőt, amire később majd bővebben is kitérek. Állítólag csak itthon lehet ezeket megváltani, ezért elhatározzunk, hogy mi is így fogunk cselekedni. És bukó … Délután kettőre elfogyott az összes. Mi legyen Uraim? Akkor vegyük a várost a vállunkra, és induljunk el jegy nélkül. Olyan még úgysem volt, hogy ne lett volna valahogy. Odamegyünk, fürcsizünk a sós vízben, várost nézünk, részt veszünk az Eurépa Liga második körének azon odavágóján, amiben mi is érdekeltek vagyunk.

A gyermekeinknek az útlevelei készen vannak. Gond egy szál se. Összecsomagolunk, pénzt váltunk, bepakolunk, összeszedjük a Gabát és már mehetünk is a tenger felé. Vár ránk a sós levegő, és a lengedező szellő. A határon mindenféle gond nélkül átkelünk. Elfoglaljuk a szállásunkat, ami nincs többre, mint 150 méterre a Kantrida Stadiontól és 350-re a parttól. Cserébe 200-ra volt a tengerszinttől. Eléggé megizmosodott a combunk 3 éjszaka/ 4 nap alatt gondolhatjátok. A kisebbik fiú nem tud még járni, a nagyobbik pedig meredeken felfelé/ lefelé sétálni, így cipelésre ítéltettünk. 150 méter 0-ról 200-ra.

A part kavicsos, és nagyon furcsán megközelíthető. A stadion parkolóján keresztül kell menni. Érdekes, de ettől szép. És akkor vegyük meg a belépőt, mert hát végülis a fő csapásvonalat a meccs adja meg. Odamegyünk egy jól megérdemelt délelőtti pancsizás után/ lefekvés előtt.

Ez a beszélgetés zajlik le angolul:

– Heló, 3 vendég belépőt szeretnénk.

– Sziasztok, nincsen, csak Budapesten lehetett őket megváltani.

(Mit csináljunk, mit csináljunk? Ajjajj … Menjünk be a hazaiba …)

– Akkor 3 jegyet kérünk a rendező csapathoz.

– De ti Mo-ról jöttetek. Most nem Ferencváros szurkolók vagytok?

– Nem. Rijeka.

(Ha kérték volna, hogy mondjunk 2 játékost, szerintem hárman nem tudtunk volna egyet elmondani.)

– Akkor menjetek fel az irodába, regisztrálni kell magatokat. (Ilyen szurkolói kártya szerű valami, ami abból áll, hogy lefénymásolják a személyinket.)

És akkor állunk fent az irodában. Minden csilli-villi, az emberek felhúzott szemöldökkel, kétes arcot vágva néznek ránk, hogy mi a ….. keresünk mi itt? Magyarok? A meccs előtti napon? Belépőt akarnak venni, ráadásul a hazai tribünre? Honnan jöttünk, Budapestről? Akkor nem adnak semmit, felejtsük el egymást … Ja, nem. Kalocsáról, két pici gyerkőccel. Itt nyaralunk, és hallottunk, hogy lesz valami EL, gondoltunk megnézzük mi is. Kérdések, kérdések hátán. Végül belemennek, hogy kiadják a C lelátóra a belépőket. De o-ó. A személyi a háziúrnál van, letétben, mert még nem fizettük ki a szállást. A férjem “felszalad” érte. (Vártunk rá 15 percet.) Odaadjuk, elfogadják, mosolyognak, megvásároljuk a jegyeket. Mi már bent leszünk. Remélhetőleg …

Folytatás következik.

Ismét jelentkezünk az elmaradt régi-új epizóddal. Nem felejtettem el a blog írását, csak sajnos olyan külső tényezők akadályoztak meg benne, mint a számítógép hiánya. Majd mikor ezt a hibaforrást sikerült kiküszöbölni, akkor jött a felismerés, hogy a régi billentyűzetünk nem kompatibilis az új csodagéppel. A klaviatúra beszerzése pedig váratott magára. Nesze neked 21. század. Elavulnak a tárgyak, muszáj újabbnál újabb cuccokat beszerezni … Bár, ez lehet, hogy nem is annyira nagy baj, ha az ember nem akar 40 évesen ciki szülője lenni a 10-15 éves gyermekeinek, aki nem érti, hogy mi is az a 4G például. És aztán az új gép is elromlott …

Elég sok dolog történt velünk a legutolsó bejelentkezésünk óta. Ebből egyenes arányban az következik, hogy sok olyan dolog van, amit szívesen megosztanék veletek. De egyszerre nem adok ki túl hosszú, felesleges munkát a kezemből, így minden valószínűség szerint, mint a filmeknek a “jó” utolsó részei, ez az értekezés is több  részletben fog eljutni hozzátok. És amiről szó lesz: az utolsó forduló eseményei elsőként, a vénaszkenneres beléptetés és a Debrecen elleni edzőmeccs másodikként (amiben az új igazolásokról is lesz említés).

Tehát legutoljára ott fejeztük be, hogy a 29. fordulóban Szombathelyre látogatunk a Haladás otthonába. Itt azért már elég régen nem arattunk győzelmet, de hál’istennek a jég megtört. Erre nem is fecsérelnék több szót, bár érdemelne egy pár sort, de itt csak kettesben voltunk Apával. Nem lenne stílszerű belevenni, ha eddig sem tettük ezt meg.

És akkor jöjjön a várva várt befejezés. A Paks látogatott a Puskás Stadionba. Előzményként azt kell tudni, hogy az utolsó 8 meccsünket megnyertük. Ez lenne zsinórban a kilencedik, amivel a saját kezünkben van a sorsunk. Na ezeket az összecsapásokat tényleg mindig el szoktuk szúrni … De hogy ne szaladjak ennyire előre, a tét nem kisebb, mint a dobogó harmadik foka, azaz EL indulási jog. Nem túl nagy dicsőség a bronz érem egy sokkal szebb korokat is megélt csapat számára, de aki a kicsit nem becsüli, ugyebár … Most megláthatjuk, hogy mentálisan mennyire erős a csapatunk. Ugyanis ezt az Atomvárost szerintem legalább 3 góllal kellene verni, de a legfőbb cél a 3 pont begyűjtése.

És mivel ez az egész annyira régen volt, hogy alig emlékszem belőle valamire, így most csak a legfontosabb dolgokról fogok említést tenni. Az első és legfontosabb, hogy megnyertük a mérkőzést, kezdődhet az örömünnep.

(Apa valahol odalent bohóckodik a tömegben, természetesen az első sorban.)

Emellett természetesen a családunk két legifjabbik tagja is részt vett a boldogságban és az első érmeket szereztük meg, aminek ők is részesei voltak!

(Ki-ki a maga módján mutatja meg, hogy elértük a dobogó legalacsonyabb fokát. Van aki kavicsokat gyűjt, van aki horkol.)

És akkor visszatérve a sorsdöntő összecsapás azon részleteire, amelyek még nem halványultak el teljesen. A Haladás meccs előtt kiderült, hogy a fiatal középső védőnk, Besic, kiutazik a VB-re, ugyanis számít rá a bosnyák kapitány. Szombathelyen még ott volt, a Paks ellen viszont már nem. Valahol Rióban edzegetett. A csapat itt is célfutballt játszott, ami nekem nem annyira tetszik, de legalább úgy tűnik, hogy célravezető. Mondjuk annak ellenére, hogy 9*3 pontot sikerült szereznünk, nem mellesleg zsinórban, nekem valahogy nem sikerült megszeretnem ezt a Dollt. Ja, és ott izgult velünk végig a helyszínen a Heni, a családunk legkedvesebb bébiszittere (egyenlőre az egyetlen is), akinek ezúton is nagyon köszönjük, hogy ennyire érdeklődő, kedves, és alkalomadtán vigyáz a csemetéinkre!

Ezután elmentünk beülni egy tál ételre/ korsó italra együtt, hogy mi is le tudjuk zárni ünnepélyesen a napot.

(A képen Heni Alexanderünkkel és Brigi Axellel.)

Nemsokára folytatás következik …

Mint már ti is tudjátok, a számítógépünk elromlott, így nem sikerült megírnom a beszámolót a mérkőzésről, amin együtt, négyen vettünk részt.

De most igyekszem pótolni a hiányosságot. Többek között azért is, mert nagy meglepetésemre többen is érdeklődtetek a blogom iránt. 🙂

Szóval. Volt nekünk egy mérkőzésünk Mezőkövesden. Ennek már három hete. Ide igazán szerettünk volna eljutni, de sajnos több dolog is közbeszólt. Az első és legfontosabb, ami mellett a többi már elmítésre sem méltó, hogy Alexander, a főszereplő beteg lett. Magas láz, rossz közérzet, vírus … Ennek nem nagyon örültünk. Sőt. Egyátalán nem. Azért sem, mert nagyjából beáraztuk, hogy ha most nem megyünk le, akkor ki tudja mikor legközelebb, ugyanis ez a vidéki, újonc csapat úgy megy az nb 1-ből, ahogy jött. Gyorsan. Észrevétlenül. Tehát ide nem jutottunk le, de legalább nehezítő körülményként egy 4 napos hosszú hétvége következett, szóval gyermekorvos csak ügyeletben volt. És mivel a magas testhőmérséklet nem múlt, így az illetékes doktor úrral/ hölggyel kétszer is találkoztunk … Csodás, szuper, isteni … Akinek van gyermeke, tudja, akinek meg lesz, ő meg meg fogja tudni.

Ez bukó. De legalább nyertünk. Ez volt zsinórban a hatodik. Doll úr, mint ebből kiderült, mostanában hozza az eredményeket. Jöhet a következő. Egy rangadó vár ránk. Itthon, a Diósgyőr ellen. Nehéz meccsnek ígérkezik. De bizakodóak lennénk, ha közben nem robbant volna le a családfőnk is. Óriási. Az apuka és a nagy gyermek beteg. Magas lázzal. Anya ápogatja őket. És emellett egy egy hónapos csecsemőnk is van, ugye. Ő hozzá meg kelni kell. Éjjel, nappal. Amikor kéri. Hát, nem könnyű, az már biztos. Orvosról orvosra járunk. Szedjük a gyógyszereket, antibiotikumokat, probiotikumokat, vitaminokat. És persze annyi pénzt hagyunk a patikákban, hogy ebben a hónapban százalékosan megjelenünk az OEP bevételi listáján …

De lépjünk csak tovább. Diósgyőr. Szombat. Munkanap. Délután kettő óra. Most szívesen írnám, hogy BMLSZ, de én kivételesen örülök. Ha később lett volna, nem tudunk kimenni, mert esténként még nincsen annyira jó időjárás. Viszont koradélután süt a nap. Erőteljesen. Így összeszedjük magunkat, pontosabban hogy hiteles legyek, összeszedem én a családot, és elindulunk. Koppanásra érkezünk, sok idő után először. Mert mi mindig korán megyünk amúgy. Mindenhova …

Megérkezünk. Jönnek a többiek is. Leginkább munkából. Alex nem akar most hátizsákként aludni, így lerakjuk, hogy mást boldogítson. Például a Brigit, akinek ezúton is köszönjük az állandó és nagyon nagy segítséget!

A Brigi a gyűrődést is igen jól viseli. 🙂

És a súlyterhelést is. 🙂

És akiről még eddig nem esett szó, Axel. Természetesen ő is velünk volt, de az ő viselkedése nem volt számottevő. Ez nyugodt alvást jelent.

És akkor a meccsről. Az nem volt valami jó. Mi több, szerintem unalmas volt, bár ehhez az is hozzátartozik, hogy azért két picivel igen nehéz jó megfigyelőnek lenni. De így az idő múlásával már nem is annyira emlékszem a részletekre. Annyi, amit látok, hogy a Thomas taktikája a célfutball. Unalmas, védekezésre építő, egy gólt valahogyan beszenvedős. Összességében szenvedős. Főleg csatár nélkül. Aki azon a poszton szerepel, az sem az. De így is nyertünk. 2-1-re. Ez a hetedik. És mióta a Kabát megmondta, hogy egy góllal jobbak vagyunk, azóta mindenkit eggyel vertünk. Kellenek az ellenségek. 😀

És azóta volt egy MK elődöntő, amin meglepetésre az Újpest és a Diősgyőr jutott a döntőbe. Illetve mi lejátszottuk az utolsó előtti fordulót a Haladás ottonában. De mivel a gépem még mindig nem jó, és most az anyukáméról jelentkeztem be, így nem is nyújtom hosszúra a dolgot. Ezekről majd legközelebb.

És végezetül evvel a képpel búcsúzom tőletek. A Nagyfiú elfáradt Édesapa hátán és a célegyenesben el is aludt. És ha valaki nem vette volna észre, a büszke apuka pólóján a felirat így hangzik: from father to son.

Ez az írás azoknak készül, akik epekedve várják az újnál újabb részeket.
Sajnos megtörtént velünk a mai tinik rémálma, elromlott a számítógépünk. 🙁
De nyugodjon le mindenki a pics@’ba, mi így sem unatkozunk. Sőt, mi több, meccsre is járunk. Családostul. 😉 Így, négyesben, részt vettünk a Diósgyőr elleni, hazai, zsinórban a hetedik diadalon is.
De ezekről mind-mind majd később, amikor nem csak a mobiltelefon lesz a beviteli opció …

Régen írtam az utolsó bejegyzésemet. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem voltunk meccsen, csupán csak azt, hogy elfoglalt voltam.  Történt egy pár dolog velünk az elmúlt két hét alatt, amit most meg is osztok veletek.

Kezdem a történet elején, illetve folytatom ott, ahol utoljára abbahagytam. Az utolsó mérkőzésen, amin kint voltunk együtt, a Pápa elleni volt, ahol négy góllal diadalmaskodtunk. Akkor még három és fél volt a létszám. Itt fejeztük be egy kiegészítéssel, hogy sajnos kollektíven nem veszünk részt a Megyeri úton megrendezésre kerülő derbin. Elkezdődött a várva várt mérkőzés hete. Apán látszott, hogy eléggé frusztrált amiatt, hogy nem állhat be a sorba jegyért. Persze az sem garantált, hogy jutott volna neki, de most meg sem próbálta. Így telt a hét. Édesapának lassan, Édesanyának fájósan és rosszul alvósan, Alexander kisfiúnknak változatlanul. Nagyon fontos, hogy egy kisgyermek napirendje ne nagyon boruljon fel, így ki kicsit feszültebben, ki kialvatlanul a maximumot hozza ki magából, és hál’isten sikerrel végződik.

Többszöri rendszeres fájások és már majdnemelindulunkakórházba után Axel, a pocaklakónk mindig meggondolja magát és inkább pihen odabent a meleg vízben még egy pirinyót. Persze ideje még van, április 10-e a céldátum. Nem sürgetjük. Ráérünk. Egészen addig, amíg el nem érkezik a csütörtök. Borzasztó gyatrán telik a nap. Lassan vánszorog az idő, Anya fájdogál, Alex igényli a törődést. Egyszerre megszólal a telefon, Apa beszél a vonal túlsó felén. Közli, hogy ő ma előbb hazajön a munkából, mert hallja, hogy elég sz@rul vagyok és pénteken és persze a jövő héten nem is megy be, mert mi ma szülni fogunk. Mi?! Szülni?! (Miket beszél? Tegnap is, meg azelőtt is pont ugyanígy görcsölt a hasam és nem történt semmi. Mindegy, ha ezt hiszi, ám legyen …)

Nem részletezem túlságosan a történetet, mert akkor nem olvasná végig senki, annyira hosszúra tudnám nyújtani. Nagy vonalakban annyi történt, hogy Apuci megérkezett, Babucival sétáltunk egy nagyot. A végén felhívtam a szülésznőt, akivel megbeszéltük, hogy bemegyek a kórházba, megvizsgálnak, aztán lesz, ami lesz. Megtörtént. És maradok odabent. Ennek a fele sem tréfa. Négy tagúra gyarapszik ma a család. Persze jobb lett volna, ha még alszom egyet, és kipihenve, kisimulva tudok bemenni, de így sem lesz rossz. Remélem …

És telik az idő. A fájások egyre erősebbek. Egyre sűrűbbek. És hopp, átcsusszanunk a derbi napjára. A DERBI NAPJA! 2014.04.04. Amikor is megszületik a második, gyönyörű gyermekünk.

Isten hozott Téged, Drága Legkisebb Fiúnk, Axel! Reméljük, hogy jól fogod magad érezni velünk és megpróbálunk neked is a legjobb szüleid lenni, úgy, mint a bátyádnak!

És mi történhet még ezen a páratlan nagy napon? Vajon? Hát persze, hogy 14 év, 14 keserű és gyötrelmes év után, igen, megnyerjük az év meccsét. Anya sajnos csak írásos formában tudta követni az eseményeket, Apa pedig tévéből. De legyen ez a legnagyobb baj az életben. Ez a nap már így is egy hatalmas nagy csoda! Erről a meccsről sajnos nem tudok amúgy véleményt formálni, mert nem láttam élőben, így nem lenne hiteles. Ámbár a következőről …

És akkor ugorjunk egyet az időben előre. Már 12-t írunk. A Pindúrka 8 napos. És hogy arról is essen szó, aki miatt ez a blog létrejött, Alexander ugye elmúlt egy éves, és a 3 nap alatt, amíg kórházban voltam, tökéletesre fejlesztette a járási képességét. Sőt! Életében először az apukájával focizott itthon. Micsoda élményeket kaphat egy édesapa a fiától, ha kettesben töltik el az időt!

Szóval szombat. Odakint süt a nap. A szellő lengedezik, de a legkevésbé sem fúj. Örömhír ez nekünk, mert szélben még nem visszük ki sétálni a babát. De így tökéletes az időjárás egy pár szabadban töltött órához, ami a Nagyfiúnak is nagyon nagyon fontos. Nem lehet bezárva a négy fal közé. Akkor induljunk el. Hova? Naná, hogy a Puskásba. Ahol a Puskást fogadjuk vendégként. Ez az Akadémia az az Akadémia, aminek az átlagéletkora nem több, mint 27 év. Ahol 30+-os játékosok futballoznak. Akik kapnak egy új 3000-es arénát a faluban lakó 1000 főre. Ahol kiszaladhat a gyepre a portugál, a néger … De a győzelem kötelező. Itthon kell tartani mind a három pontot. Általában, az esetek nagy többségében ezek szoktak lenni azok a meccsek, amiket rendszerint elveszítünk.

A kezdési időpont délután 2. Csodálatos … Alexnek pont alvóideje van. Mi legyen? Hátizsák pozíció. Eddig nem volt vele baj, így mindig tudott pihizni. Remélhetőleg most sem lesz ez másként. Így elindulunk. Egy kicsi gyermekkel, meg egy még kisebbel. Anya nem sokat lát az összecsapásból, de lehet hogy Apa sem, mert a Nagyfiúnk úgy dönt, hogy mégsem annyira fáradt, inkább sétálgat. Meg nyakba véve huligánkodik.

És közben Axel manónk is felébred egy kiadós ebédre.

(Itt már a böfinél járunk Dibusz egyik bravúrja után.)

És ha már Dibusz, akkor essen szó végre a meccsről is. Amennyit én konkrétan láttam belőle, az két darab kapusbravúr a mi oldalunkon illetve a büntető, amivel nyertünk. Utólag megnézve az összefoglalót és a statisztikát nem is nagyon maradtam le semmiről. Maximum egy-két szívinfarktust hordhattam volna ki lábon. Nekünk volt 90 perc alatt 2, azaz kettő kaput eltaláló lövésünk. Az egyik a megítélt tizenegyes volt, amit Mateos értékesített. Ezt Leonardo felrúgásáért kaptuk, nekem, a helyszínen, vonalon kívülinek tűnt a szabálytalanság. De nem is baj. Egyszer nekünk is lehet szerencsénk. Ezzel szemben a mérkőzés emberének a hálóőrünket választották meg. Hogy mit is jelenthet ez? Nem többet annál, minthogy a mi kapunk volt a célkeresztben. Sokkal többször. És a védekezésünk nem brillírozott. Meg ugye a támadásunk sem. Csak az utolsó emberünk. Ő egyedül. Még szerencse, hogy úgy döntött a klub télen, hogy szükségünk van rá. És így telik le a játékidő. De végre egyszer elmondhatjuk magunkról, hogy akárhogyan is, de hoztuk a kötelezőt, és magunknál tartottuk mind a három pontot. Nem is kívánok mást. Én megelégszem avval, ha az összes meccsünket nyavalyás 1-0-ra nyerjük meg. Végre bajnokok lennénk … Megint. Sok esztendő után. Kijárna már nekünk, és ránk is férne egy kicsit a siker.

És végezetül leírhatom, hogy ismételten a mi Nagyfiúnk, és persze már a kicsi is, volt a mérkőzés hőse. Akik elviselik, kibírják, sőt mi több, talán szeretik is, hogy a szüleik az egy kissé zakkant lelkiviláguk miatt meccsre járatják őket.

Tegnapelőtt ismételten NBI-es bajnoki meccsen vett részt a kis családom. A Pápát láttuk vendégül a Puskás Stadionban.

De ne szaladjunk ennyire előre, mert az utolsó bejegyzés óta eltelt közel két teljes hét, ami alatt több dolog is történt velünk. Először is volt egy köztes forduló idegenben. A Kecskemét Debils otthonába látogatott a csapat. Teljesen biztos voltam benne, hogy meg fogjuk nyerni a találkozót, többek között azért is, mert úgy döntöttünk, hogy oda most nem utazunk le, lévén 9 hónapos kismama vagyok, ami annyit eredményez, hogy bármikor beindulhat a szülés. Nehezen viselném, ha a gyermekem születési helye egy vidéki város lenne … Szóval azt a mérkőzést itthon néztük meg, tévéből, hármasban. Több szót nem is fecsérelnék rá, mert nem érdemes, maximum annyit, hogy a végeredmény egyenlő lett a nullával. Minden téren. 0 rúgott gól, egy pont. Dolly, Dolly … Várjuk a helyzeteket és a gólokat.

Amik még történtek. Alexander fiúnk betöltötte az első életévét. Még legalább száz ilyen szépet kívánunk Neki, és hogy nőjön nagyra! Ő már nem csecsemőként, hanem kisgyerekként látogatja az összecsapásainkat. Emellett felállt és elindult. Teljesen egyedül, magától. Ez nagy könnyebbség lesz, reméljük, mert így meg tudjuk neki engedni, hogy kiszálljon a babakocsiból, vagy lejöjjön Apa hátáról. Nem kell őt cipelni, csak figyelni rá, hogy ne guruljon le egy lépcsőn se. Bár ez a veszély sem fenyeget minket annyira, mert itthon nincs lépcső, a stadionban meg le vannak zárva általában a szektorlejáratok. Illetve ahol nincsenek, arra nem megyünk.

Szóval most ennyi, térjünk is vissza a szombati napra. Verőfényes napsütés, meleg, már-már nyárias idő. A Pápa a következő ellenfél. Muszáj nyerni. Egyrészt mert az emberek ki vannak már éhezve a sikerre, másrészt mert egy olyan csapat jön hozzánk, aki ellen nem is emlékszem, hogy láttam volna vesztes meccset. Ja, és persze az én szememben Thomasnak ez az utolsó lehetősége. Ha ez sem sikerül, akkor én nyíltan kérem a klubvezetést, hogy még a derbi előtt távolítsuk el jó messzire a kispad közeléből. (Merthogy a következő fordulóban a Megyeri útra látogatunk.) És mivel minden valószínűség szerint idén már nem fogunk odaférkőzni a minket megillető helyre, így marad a végső, a legvégső mentsvár, megverni az Újpest gárdáját idegenben.

Tehát reményekkel telve várjuk a kötelező győzelmet. Ki egy, ki öt gólos különbséget vár, de lényeg a 3 pont. És hogy ne lógó orral vágjunk neki az előttünk álló, bizton állítható nehéz feladatnak. Hát a mi kis, lassan közepes családunk nekivág az útnak. Ez most nem megy annyira simán. Először is le van zárva az egész Andrássy út, meg a kisföldalatti és a trolibuszunk sem jár, amivel általában megközelítjük az ideiglenes hazai pályánkat. Valami bohócmenetelésbe futunk bele. Nyuggerek cipelik a kedves kormánypártunk transzparenseit.

(Valahogy így nézett ki a dolog. Az Oktogon irányába képtelenség lett volna elsétálni.)

Mi tehát inkább a Király utcát választjuk, főleg azért, mert Édesanya éhesen indult el otthonról, így útközben enni is kell valamit. Sétálunk hármasban a Deák tér felé. Leülünk útközben egy tál ételre, ahol Apuci kicsit feszeng, hogy elkésünk, (mint utóbb kiderült azt hitte, hogy fél 6-kor van a rajt,) meg amúgy sem talál semmi kedvére valót. Anya és Alex lapátolnak, mehetünk tovább. Elérjük a hiper meg szuper kettes metrót, amit előző nap kipróbáltunk négyes formájában is.

És megérkezünk a Félidő sörözőhöz, ahol már adnak Édesapa számára kedvezőt is. Elidőzünk egy picit, majd irány a Puskás. És akkor elkezdődik a mérkőzés, végre. Vigyázban állva meghallgatjuk a Himnuszunkat. Ki-ki ilyenkor a sapkájával, ki a szélforgójával babrál.

A meccsen teljesen meglepő módon az történik, amire előzőleg számítottunk. Mi uraljuk a játékot, helyzeteket alakítunk ki. És megtörik a jég. Kapunk egy büntetőt. Ajjajj, mi lesz most? Megint jön a Böde? Nem, nem engedik neki, hogy megtalálja végre a góllövő cipőjét. Helyette Leonardo értékesíti egyszerűen a penáltit. És továbbra sem állunk le. Megyünk előre és az egyik akció végén a mi 2014-ben, bajnoki meccsen góltalan Danink megmutatja, hogy mégiscsak be tudja gurítani a bőrt a hálóba. Vagy a Szűcs Lali feküdt el direkt nekünk? Néha van ilyen érzésem is … De ne vegyük el a találat szerzőjének az érdemét.

Jön a második játékrész. Most volt először olyan, hogy Alexander nem aludt el hátizsák pózban, helyette foglalkoztatta minden más. Nézte az összecsapást, megkóstolt mindent, amit lehetett és beszélgetett a Nórikával is.

Én amúgy már elégedett lennék ezzel a gólkülönbséggel. Végülis a 3 pont az akkor is 3, ha nem alakítunk ki nagy arányú győzelmet. Ekkor jön a játékvezető, aki megítél a javunkra még egy tizenegyest. (Hát én nem tudom ki ez az azt se tudom ki ez, de hogy nem vezet egy darabig első osztályú bajnokit, az már biztos.) Amondó vagyok, hogy adjuk meg a lehetőséget az idén első gólos csatárunknak, hogy javítsa ki, amit egyszer elrontott. De az edző nem én vagyok, így a labdát Mateos fogja elrúgni. Ő is bevarrja. Így már hárommal megyünk. És a végére marad a slusszpoén, egy nagyon szép támadás lezárásaként Somalia is beveszi az ellenfél kapuját. Nyertünk. El sem merem hinni. Néggyel. Ma nincs búslakodás hazafelé. Hanem inkább elmélkedés van, hogy hogyan is oldjuk meg a következő fordulóra való kijutást. Én biztosan nem veszek részt a találkozón. Ha még nem született meg a csemete, azért, ha meg igen, akkor meg azért. Szívfájdalom, de van egy fontossági sorrend. És Apa is így dönt. Óriási lemondás ez az ő részéről, de nagyon büszke vagyok rá érte! <3

Szeretünk Édesapa! És az elengedhetetlen végszó, ismét a mi Nagyfiúnk volt a mérkőzés hőse, még ha sokan a brazilnak is adták oda ezt a díjat.