Végre ismét egy meccsről tudok írni, amin egy teljes családként vettünk részt. Sajnálatos módon erre nem Budapesten került sor. És még Ferencvárost sem láttunk. De most nem is a hangulatkeltésé lesz a főszerep, hanem az AC Milan-Hellas Verona találkozóé. És persze azé, hogy a családosok valójában miért is nem járnak este 20:45-kor kezdődő meccsekre.
Az előzményekről annyit, hogy mivel itthon nincs Tábor, nincs szervezett szurkolás, illetve ami van az nem említésre méltó, így valahova menni kell, hogy az ember láthassa azt, amit keres. (Remélhetőleg ez a “már” nem fog örökké tartani és egy idő múlva nevetve fogunk gondolni rá, hogy itt volt ez a Kubatov, aki miatt egy-két szezon kihagytunk.) Tehát, hova is menjünk? Sok beszélgetés és kártyázás opciók hada után a választásunk Milánóra esett. Egy mérkőzés egy hosszú hétvégével egybekötve.
És akkor vágjunk is bele a közepébe. A milánói csapat, aki nem az Inter, a Veronát fogja vendégül látni. A sors furcsa fintora, hogy évtizedek óta nem volt ennyire formán kívül az AC Milan, mint ebben a szezonban, így akár egy izgalmas összecsapást is láthatunk. A találkozó 20:45-kor kezdődik. Nem éppen gyerekbarát időpont, de lássuk meg, hogy mi lesz. Az én fejemben azok az eshetőségek vannak, hogy mindkettő fiúcska alszik, hátizsák módjára vagy pedig az, hogy a pici durmol, a nagy pedig élvezi, hogy vannak szabályok, de most nem kell őket betartani.
Erre majd később vissza is fogunk térni, de most kanyarodjunk el egy kicsit a jegyvásárláshoz. Körbenézünk, osztunk-szorzunk, és úgy döntünk, hogy megpróbálunk a 80018 fő befogadására alkalmas San Siroban a táborral szemben helyet foglalni. Több okból is, amiből az egyik az, hogy rálátunk a szurkolásra, a másik pedig, ha nem ordítanak a hátunk mögött, akkor talán végig élvezhetjük mi is a 90 percet.
Megvettük a belépőket, ahol persze senki nem akarta tudni, hogy hányas a lábunk meg hogy mekkora a derékbőségünk. De érdekes módon még tenyérszkenner sem volt. Így mentünk a hatalmas monstrum 14-es számú kapujához, ahol elég gyorsan át is engedtek minket a rostán. És akkor jöhetett az 5 emeletnyi lépcső a végén a szurkolótáborral. Belecsöppentünk a közepébe. A kisebbik fiú hál’Istennek úgy döntött, hogy nem is fog tovább aludni, így elkezdődött a hisztihadjárat is.
(Azért ennél több nézőt is megilletne ez a két csapat.)
(Legyünk már rajta mi is egy képen, mielőtt hazaindulunk.)
(A fiú, akinek tetszik a fodball.)
(Jéé, az ülőhelyeken is lehet állni.)
És akkor a számomra érdekes dolgok. Sör volt bent, 3 dl= 4€. A vécé pottyantós, mint a Balkánon. A vizet nem töltik ki műanyag pohárba, csak úgy elviheted magaddal PET palackostul. Az olaszok tényleg nem beszélnek semmilyen nyelven, csak a sajátjukon. A stadionon kívül egymást érték a büféautók.
Visszatérve oda ahonnan elkanyarodtunk. A két fiúból 0 volt az, aki úgy gondolta, hogy alvásidőben tentéznie kéne. Alexander egészen jól viselte magát. Axel viszont nem annyira és ez volt a szépített megfogalmazás. Ezt Anya nem tudta olyan sokáig jól kezelni, így sajnos a félidőben elhúztuk a csíkot. A végeredményt az esti gólösszefoglalóból tudtuk meg. 2-2 lett. Ez a Milán azért élt meg szebb napokat is …
Tanulság a végére. A családok nem azért nem járnak ki, mert meg fogják őket enni odakint a “renitens” egyének, hanem azért, mert nincsenek gyerekbarát időpontban a meccsek. Mi több, nincs pelenkázó, nincs a pultban nekik étel, nem lehet bejutni, csak a forgókapun, ami akkora, hogy egy nagyobb patkány is nehezen fér át rajta és még sorolhatnám.
Kedves Vezetőség! Remélhetőleg ti is olvassátok a blogot és elgondolkoztok azon, hogy egyedülállók, családok, férfiak, nők és gyerekek szórakozását vettétek el, csak azért, mert pénzéhesek vagytok, akiknek soha nem elég. Kapjatok a fejetekhez, mondjátok azt, hogy bocsánat, és örüljetek, hogy vannak még olyanok, akik kíváncsikat erre az igazi magyar valóságra, ami kivetül a mi focinkban is.
