Sajnos a fociblogom haldoklik. 🙁
Ha esetleg valaki tűkön ülve várná az újabb epizódokat, hát el kell hogy szomorítsam. A bajnokságból lement hat teljes forduló az én kis családom nélkül.
Amióta megépült az új hipermodern, sőt mi több, a legmodernebb (:D), azóta helytálló az eddigi felvetés a mi kis négy főnkre reflektálva, hogy a családok nem járnak. Hát, tényleg nem járunk. És a szívünk vérzik, hétről hétre. Ki tudja, hogy még meddig.
A nagyobbik fiam nem volt a régi Szentélyben, csak pocakban. Ha emlékeztek még, meséltem már róla, hogy a búcsú mérkőzés másnapján mentem be vele a kórházba, mert kikívánkozott. És nagyon bíztam benne és teszem ezt most is, hogy ha ő személyesen nem szagolhatott bele az ottani levegőbe, akkor ezt majd megteszi a Grupama (?!) Arénában … Vagy mi. Bíztam benne, hogy ő neki jobb jár. Az enyémnél jobb. Nem más, hanem jobb. És ugyanez igaz a kisebbik fiúnkra is. Őt is ugyanúgy megilletné, hogy megkaphassa azt, amiről más gyermek csak álmodhat, az igazi szenvedélyt első kézből.
De úgy tűnik, hogy csak a remény marad. Hátha lesz jobb, illetve nem jobb, hanem olyan mint régen. Mint amikor én voltam gyerek. És kamasz. És nővé cseperedő fiatal felnőtt. És feleség. És kismama.
Várjuk vissza ezeket az éveket. Mihamarabb. Hogy az én fiaim is átélhessék, hogy mit is jelent ez az egész. Amikor valami olyanért mész a tűzbe, ami legbelül csak a tiéd, de komoly ráhatásod nincs és nem is valószínű, hogy lesz. Amiről mindenki más is azt gondolja, hogy ez csak az övé, mert másé nem lehet. Ami (jobb esetben) emberek tízezreit mozgatja meg és áldozzák fel a kevés szabadidejüket. Ami összehozza az ügyvédet a raktárossal, a péket a hajléktalannal, az informatikust a sintérrel. És nem utolsó sorban, amire a férjem és én az életünknek egy részét áldoztuk.
Ez a szakasz most lezárult …
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: