A legutóbbi bejegyzés úgy ért véget, hogy tartozom egy szösszenettel a Debrecen elleni összecsapásról és a biometrikus beléptetési rendszerről. Ezt most átugranám, ha lehetséges, így a kronológiai sorrendet felborítva, és folytatnám egy friss élménnyel a sztorit. De ígérem, hogy amint lesz rá időm és lehetőségem, úgy az elmaradt részt is be fogom pótolni.
Tehát az előző bajnokságot a dobogó harmadik fokán állva fejeztük be. Igen karcsú eredmény, de EL selejtezőben való indulásra jogosít. Így a család kivár, hogy hova is fogunk menni “nyaralni”, ugyanis ezek a párharcok már június végén/ július elején elkezdődnek. Reményekkel telve várunk, élőben kísérjük figyelemmel az UEFA-t, ahogy húzzák a golyókat. És meg is van az első ellenfél, egy máltai fél profi csapat. Ez annyit tesz, hogy a tagjai délelőtt 8 órában dolgoznak, utána lemennek edzeni illetve mérkőzésekre járnak. Hát, ennél egyszerűbb dolgunk talán nem is lehetne … Majd rögtön ezután kisorsolják a következő kört is. Ha továbbjutunk a postáson és a villanyszerelőn, akkor jöhet a horvát HNK Rijeka. Ez az együttes sem befoghatatlan, de legalább az Adriai-tenger partján fekszik.
Akkor induljunk! Máltára, vagy Adriára? Végül nem a Földközi-tenger mellett döntöttünk. A családi kiruccanásunkban Sváb is velünk tart. Közeledik az idő. Kaptunk 530 db vendég belépőt, amire később majd bővebben is kitérek. Állítólag csak itthon lehet ezeket megváltani, ezért elhatározzunk, hogy mi is így fogunk cselekedni. És bukó … Délután kettőre elfogyott az összes. Mi legyen Uraim? Akkor vegyük a várost a vállunkra, és induljunk el jegy nélkül. Olyan még úgysem volt, hogy ne lett volna valahogy. Odamegyünk, fürcsizünk a sós vízben, várost nézünk, részt veszünk az Eurépa Liga második körének azon odavágóján, amiben mi is érdekeltek vagyunk.
A gyermekeinknek az útlevelei készen vannak. Gond egy szál se. Összecsomagolunk, pénzt váltunk, bepakolunk, összeszedjük a Gabát és már mehetünk is a tenger felé. Vár ránk a sós levegő, és a lengedező szellő. A határon mindenféle gond nélkül átkelünk. Elfoglaljuk a szállásunkat, ami nincs többre, mint 150 méterre a Kantrida Stadiontól és 350-re a parttól. Cserébe 200-ra volt a tengerszinttől. Eléggé megizmosodott a combunk 3 éjszaka/ 4 nap alatt gondolhatjátok. A kisebbik fiú nem tud még járni, a nagyobbik pedig meredeken felfelé/ lefelé sétálni, így cipelésre ítéltettünk. 150 méter 0-ról 200-ra.
A part kavicsos, és nagyon furcsán megközelíthető. A stadion parkolóján keresztül kell menni. Érdekes, de ettől szép. És akkor vegyük meg a belépőt, mert hát végülis a fő csapásvonalat a meccs adja meg. Odamegyünk egy jól megérdemelt délelőtti pancsizás után/ lefekvés előtt.
Ez a beszélgetés zajlik le angolul:
– Heló, 3 vendég belépőt szeretnénk.
– Sziasztok, nincsen, csak Budapesten lehetett őket megváltani.
(Mit csináljunk, mit csináljunk? Ajjajj … Menjünk be a hazaiba …)
– Akkor 3 jegyet kérünk a rendező csapathoz.
– De ti Mo-ról jöttetek. Most nem Ferencváros szurkolók vagytok?
– Nem. Rijeka.
(Ha kérték volna, hogy mondjunk 2 játékost, szerintem hárman nem tudtunk volna egyet elmondani.)
– Akkor menjetek fel az irodába, regisztrálni kell magatokat. (Ilyen szurkolói kártya szerű valami, ami abból áll, hogy lefénymásolják a személyinket.)
És akkor állunk fent az irodában. Minden csilli-villi, az emberek felhúzott szemöldökkel, kétes arcot vágva néznek ránk, hogy mi a ….. keresünk mi itt? Magyarok? A meccs előtti napon? Belépőt akarnak venni, ráadásul a hazai tribünre? Honnan jöttünk, Budapestről? Akkor nem adnak semmit, felejtsük el egymást … Ja, nem. Kalocsáról, két pici gyerkőccel. Itt nyaralunk, és hallottunk, hogy lesz valami EL, gondoltunk megnézzük mi is. Kérdések, kérdések hátán. Végül belemennek, hogy kiadják a C lelátóra a belépőket. De o-ó. A személyi a háziúrnál van, letétben, mert még nem fizettük ki a szállást. A férjem “felszalad” érte. (Vártunk rá 15 percet.) Odaadjuk, elfogadják, mosolyognak, megvásároljuk a jegyeket. Mi már bent leszünk. Remélhetőleg …
Folytatás következik.
