Ismét jelentkezünk az elmaradt régi-új epizóddal. Nem felejtettem el a blog írását, csak sajnos olyan külső tényezők akadályoztak meg benne, mint a számítógép hiánya. Majd mikor ezt a hibaforrást sikerült kiküszöbölni, akkor jött a felismerés, hogy a régi billentyűzetünk nem kompatibilis az új csodagéppel. A klaviatúra beszerzése pedig váratott magára. Nesze neked 21. század. Elavulnak a tárgyak, muszáj újabbnál újabb cuccokat beszerezni … Bár, ez lehet, hogy nem is annyira nagy baj, ha az ember nem akar 40 évesen ciki szülője lenni a 10-15 éves gyermekeinek, aki nem érti, hogy mi is az a 4G például. És aztán az új gép is elromlott …
Elég sok dolog történt velünk a legutolsó bejelentkezésünk óta. Ebből egyenes arányban az következik, hogy sok olyan dolog van, amit szívesen megosztanék veletek. De egyszerre nem adok ki túl hosszú, felesleges munkát a kezemből, így minden valószínűség szerint, mint a filmeknek a “jó” utolsó részei, ez az értekezés is több részletben fog eljutni hozzátok. És amiről szó lesz: az utolsó forduló eseményei elsőként, a vénaszkenneres beléptetés és a Debrecen elleni edzőmeccs másodikként (amiben az új igazolásokról is lesz említés).
Tehát legutoljára ott fejeztük be, hogy a 29. fordulóban Szombathelyre látogatunk a Haladás otthonába. Itt azért már elég régen nem arattunk győzelmet, de hál’istennek a jég megtört. Erre nem is fecsérelnék több szót, bár érdemelne egy pár sort, de itt csak kettesben voltunk Apával. Nem lenne stílszerű belevenni, ha eddig sem tettük ezt meg.
És akkor jöjjön a várva várt befejezés. A Paks látogatott a Puskás Stadionba. Előzményként azt kell tudni, hogy az utolsó 8 meccsünket megnyertük. Ez lenne zsinórban a kilencedik, amivel a saját kezünkben van a sorsunk. Na ezeket az összecsapásokat tényleg mindig el szoktuk szúrni … De hogy ne szaladjak ennyire előre, a tét nem kisebb, mint a dobogó harmadik foka, azaz EL indulási jog. Nem túl nagy dicsőség a bronz érem egy sokkal szebb korokat is megélt csapat számára, de aki a kicsit nem becsüli, ugyebár … Most megláthatjuk, hogy mentálisan mennyire erős a csapatunk. Ugyanis ezt az Atomvárost szerintem legalább 3 góllal kellene verni, de a legfőbb cél a 3 pont begyűjtése.
És mivel ez az egész annyira régen volt, hogy alig emlékszem belőle valamire, így most csak a legfontosabb dolgokról fogok említést tenni. Az első és legfontosabb, hogy megnyertük a mérkőzést, kezdődhet az örömünnep.
(Apa valahol odalent bohóckodik a tömegben, természetesen az első sorban.)
Emellett természetesen a családunk két legifjabbik tagja is részt vett a boldogságban és az első érmeket szereztük meg, aminek ők is részesei voltak!
(Ki-ki a maga módján mutatja meg, hogy elértük a dobogó legalacsonyabb fokát. Van aki kavicsokat gyűjt, van aki horkol.)
És akkor visszatérve a sorsdöntő összecsapás azon részleteire, amelyek még nem halványultak el teljesen. A Haladás meccs előtt kiderült, hogy a fiatal középső védőnk, Besic, kiutazik a VB-re, ugyanis számít rá a bosnyák kapitány. Szombathelyen még ott volt, a Paks ellen viszont már nem. Valahol Rióban edzegetett. A csapat itt is célfutballt játszott, ami nekem nem annyira tetszik, de legalább úgy tűnik, hogy célravezető. Mondjuk annak ellenére, hogy 9*3 pontot sikerült szereznünk, nem mellesleg zsinórban, nekem valahogy nem sikerült megszeretnem ezt a Dollt. Ja, és ott izgult velünk végig a helyszínen a Heni, a családunk legkedvesebb bébiszittere (egyenlőre az egyetlen is), akinek ezúton is nagyon köszönjük, hogy ennyire érdeklődő, kedves, és alkalomadtán vigyáz a csemetéinkre!
Ezután elmentünk beülni egy tál ételre/ korsó italra együtt, hogy mi is le tudjuk zárni ünnepélyesen a napot.
(A képen Heni Alexanderünkkel és Brigi Axellel.)
Nemsokára folytatás következik …
