Összegzés az elmúlt két hétről.

Régen írtam az utolsó bejegyzésemet. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem voltunk meccsen, csupán csak azt, hogy elfoglalt voltam.  Történt egy pár dolog velünk az elmúlt két hét alatt, amit most meg is osztok veletek.

Kezdem a történet elején, illetve folytatom ott, ahol utoljára abbahagytam. Az utolsó mérkőzésen, amin kint voltunk együtt, a Pápa elleni volt, ahol négy góllal diadalmaskodtunk. Akkor még három és fél volt a létszám. Itt fejeztük be egy kiegészítéssel, hogy sajnos kollektíven nem veszünk részt a Megyeri úton megrendezésre kerülő derbin. Elkezdődött a várva várt mérkőzés hete. Apán látszott, hogy eléggé frusztrált amiatt, hogy nem állhat be a sorba jegyért. Persze az sem garantált, hogy jutott volna neki, de most meg sem próbálta. Így telt a hét. Édesapának lassan, Édesanyának fájósan és rosszul alvósan, Alexander kisfiúnknak változatlanul. Nagyon fontos, hogy egy kisgyermek napirendje ne nagyon boruljon fel, így ki kicsit feszültebben, ki kialvatlanul a maximumot hozza ki magából, és hál’isten sikerrel végződik.

Többszöri rendszeres fájások és már majdnemelindulunkakórházba után Axel, a pocaklakónk mindig meggondolja magát és inkább pihen odabent a meleg vízben még egy pirinyót. Persze ideje még van, április 10-e a céldátum. Nem sürgetjük. Ráérünk. Egészen addig, amíg el nem érkezik a csütörtök. Borzasztó gyatrán telik a nap. Lassan vánszorog az idő, Anya fájdogál, Alex igényli a törődést. Egyszerre megszólal a telefon, Apa beszél a vonal túlsó felén. Közli, hogy ő ma előbb hazajön a munkából, mert hallja, hogy elég sz@rul vagyok és pénteken és persze a jövő héten nem is megy be, mert mi ma szülni fogunk. Mi?! Szülni?! (Miket beszél? Tegnap is, meg azelőtt is pont ugyanígy görcsölt a hasam és nem történt semmi. Mindegy, ha ezt hiszi, ám legyen …)

Nem részletezem túlságosan a történetet, mert akkor nem olvasná végig senki, annyira hosszúra tudnám nyújtani. Nagy vonalakban annyi történt, hogy Apuci megérkezett, Babucival sétáltunk egy nagyot. A végén felhívtam a szülésznőt, akivel megbeszéltük, hogy bemegyek a kórházba, megvizsgálnak, aztán lesz, ami lesz. Megtörtént. És maradok odabent. Ennek a fele sem tréfa. Négy tagúra gyarapszik ma a család. Persze jobb lett volna, ha még alszom egyet, és kipihenve, kisimulva tudok bemenni, de így sem lesz rossz. Remélem …

És telik az idő. A fájások egyre erősebbek. Egyre sűrűbbek. És hopp, átcsusszanunk a derbi napjára. A DERBI NAPJA! 2014.04.04. Amikor is megszületik a második, gyönyörű gyermekünk.

Isten hozott Téged, Drága Legkisebb Fiúnk, Axel! Reméljük, hogy jól fogod magad érezni velünk és megpróbálunk neked is a legjobb szüleid lenni, úgy, mint a bátyádnak!

És mi történhet még ezen a páratlan nagy napon? Vajon? Hát persze, hogy 14 év, 14 keserű és gyötrelmes év után, igen, megnyerjük az év meccsét. Anya sajnos csak írásos formában tudta követni az eseményeket, Apa pedig tévéből. De legyen ez a legnagyobb baj az életben. Ez a nap már így is egy hatalmas nagy csoda! Erről a meccsről sajnos nem tudok amúgy véleményt formálni, mert nem láttam élőben, így nem lenne hiteles. Ámbár a következőről …

És akkor ugorjunk egyet az időben előre. Már 12-t írunk. A Pindúrka 8 napos. És hogy arról is essen szó, aki miatt ez a blog létrejött, Alexander ugye elmúlt egy éves, és a 3 nap alatt, amíg kórházban voltam, tökéletesre fejlesztette a járási képességét. Sőt! Életében először az apukájával focizott itthon. Micsoda élményeket kaphat egy édesapa a fiától, ha kettesben töltik el az időt!

Szóval szombat. Odakint süt a nap. A szellő lengedezik, de a legkevésbé sem fúj. Örömhír ez nekünk, mert szélben még nem visszük ki sétálni a babát. De így tökéletes az időjárás egy pár szabadban töltött órához, ami a Nagyfiúnak is nagyon nagyon fontos. Nem lehet bezárva a négy fal közé. Akkor induljunk el. Hova? Naná, hogy a Puskásba. Ahol a Puskást fogadjuk vendégként. Ez az Akadémia az az Akadémia, aminek az átlagéletkora nem több, mint 27 év. Ahol 30+-os játékosok futballoznak. Akik kapnak egy új 3000-es arénát a faluban lakó 1000 főre. Ahol kiszaladhat a gyepre a portugál, a néger … De a győzelem kötelező. Itthon kell tartani mind a három pontot. Általában, az esetek nagy többségében ezek szoktak lenni azok a meccsek, amiket rendszerint elveszítünk.

A kezdési időpont délután 2. Csodálatos … Alexnek pont alvóideje van. Mi legyen? Hátizsák pozíció. Eddig nem volt vele baj, így mindig tudott pihizni. Remélhetőleg most sem lesz ez másként. Így elindulunk. Egy kicsi gyermekkel, meg egy még kisebbel. Anya nem sokat lát az összecsapásból, de lehet hogy Apa sem, mert a Nagyfiúnk úgy dönt, hogy mégsem annyira fáradt, inkább sétálgat. Meg nyakba véve huligánkodik.

És közben Axel manónk is felébred egy kiadós ebédre.

(Itt már a böfinél járunk Dibusz egyik bravúrja után.)

És ha már Dibusz, akkor essen szó végre a meccsről is. Amennyit én konkrétan láttam belőle, az két darab kapusbravúr a mi oldalunkon illetve a büntető, amivel nyertünk. Utólag megnézve az összefoglalót és a statisztikát nem is nagyon maradtam le semmiről. Maximum egy-két szívinfarktust hordhattam volna ki lábon. Nekünk volt 90 perc alatt 2, azaz kettő kaput eltaláló lövésünk. Az egyik a megítélt tizenegyes volt, amit Mateos értékesített. Ezt Leonardo felrúgásáért kaptuk, nekem, a helyszínen, vonalon kívülinek tűnt a szabálytalanság. De nem is baj. Egyszer nekünk is lehet szerencsénk. Ezzel szemben a mérkőzés emberének a hálóőrünket választották meg. Hogy mit is jelenthet ez? Nem többet annál, minthogy a mi kapunk volt a célkeresztben. Sokkal többször. És a védekezésünk nem brillírozott. Meg ugye a támadásunk sem. Csak az utolsó emberünk. Ő egyedül. Még szerencse, hogy úgy döntött a klub télen, hogy szükségünk van rá. És így telik le a játékidő. De végre egyszer elmondhatjuk magunkról, hogy akárhogyan is, de hoztuk a kötelezőt, és magunknál tartottuk mind a három pontot. Nem is kívánok mást. Én megelégszem avval, ha az összes meccsünket nyavalyás 1-0-ra nyerjük meg. Végre bajnokok lennénk … Megint. Sok esztendő után. Kijárna már nekünk, és ránk is férne egy kicsit a siker.

És végezetül leírhatom, hogy ismételten a mi Nagyfiúnk, és persze már a kicsi is, volt a mérkőzés hőse. Akik elviselik, kibírják, sőt mi több, talán szeretik is, hogy a szüleik az egy kissé zakkant lelkiviláguk miatt meccsre járatják őket.