Molnár család és a meccsek

Lassan vánszorognak a napok. Nagyon lassan. De már látni lehet a fényt az alagút végén. Végre. Már csak 8 nap. És megint lesz mennyei. Ez igazán megnyugtató érzés egy, illetve jelen esetben három meccsre járó embernek. Persze ebből az egyik még nem jár, egyenlőre csak viszik. 🙂

Ma írok nektek egy kis összegzést az eddig eltelt időszakról. Mint már tudjátok, lassan 11 hónapja látott napvilágot életünk értelme, a szemünk fénye, a kis Alexander. Két hetes volt, amikor úgy döntöttünk, hogy eljött az ideje, hogy kivigyük magunkkal egy meccsre. Mindez persze az orvos tanácsára történt, aki azon az állásponton van, hogy nem árt a gyermeknek a levegő. Ilyen mininek sem. És hát ha levegő … Végülis majdnem teljesen mindegy, hogy a Városligetben, avagy egy stadionban tologatjuk. Ez annyira jól sikerült látogatás volt, hogy azóta sem ment el a kedvünk tőle. Nincsen annyi ujjam összesen, amennyin meg tudnám számolni, hogy Alex baba hány darab meccsen vett részt velünk.

És amiket eddig, az alig kevesebb, mint 1 teljes éve alatt megélt a következők:

– egy viszonylag viharosnak mondható edzőváltás (Moniz el, Doll itt),

– egy sajnálatos haláleset (Adams szívinfarktusa),

– továbbra sem vagyunk tündöklő csapat, de (mint minden évben), bajnoki címmel való hitegetés, emellett kiestünk az MK-ból az Újpest ellen (oda-visszavágós meccsen),

– a Szentély lebontása, új stadion épülése,

– Kubatov elnök felrakatta a családokat a police.hu-ra, elvetetett szurkolói kártyákat indokolatlanul, és mikor ellenállásba ütközött gyorsan mosta kezeit, bevezetett olyan “világmegváltó” taktikát, amit még a Barcelona sem ismer (miszerint játékosokról, sérülésekről nem adunk ki infót), 72 órát adott a Csatáry-molinósoknak,

– pénzt fizettünk egy játékosért, nevezetesen Ugrai Rolandért, aki a Szombathelyi Haladás tündöklő csatára volt eddig (a mutatói: 174 cm/55kg; 41 mérkőzés/6 rúgott gól).

Hirtelenjében ennyi, ami eszembe jutott. És a végére a biztató szavak, jövőhéten vasárnap, azaz március 2-án hazai pályán fogadjuk a Győr együttesét! Harcra fel!

(Ja, és Alex fél éves korába történt, hogy találkoztunk Bödével is. :))

Tegnap, 2014. február 15-én végre NBI-es felkészülési meccset játszott a csapatunk a PMFC gárdájával. Az esethez az is hozzátartozik, hogy Szekszárdon.

Ezek voltak a puszta tények, de kezdjük a sztorit az elején. Nagyjából másfél hete kitaláltuk, hogy jajjdeszuper, végre láthatjuk a csapatunkat élő embernagyságban a beleki edzőtábor után, úgyhogy le is utazunk. Oda, ahol már voltunk tavaly is, akkor Alex kisfiúnk még pocaklakó volt. Ehhez azt kell még tudni, hogy a megbeszélés szerint Apa vezet oda, Anya meg vissza. Mert hát meccs nem maradhat el sör nélkül. Ez a megegyezés tartotta is magát egészen a hét csütörtökéig, amikor is Édesanya kedve megváltozott, aki szeszélyes mint az időjárás, de van rá mentsége (ami nagyon jó kifogásnak bizonyul), ugyanis kismama. 7,5 hónapos. Ekkor szó szót követve megbeszéljük, hogy jó, legyen, akkor megyünk úgy, hogy az elengedhetetlen alkoholos nedű mégis elmarad.

Eljön a szombat reggel. Kiderült, hogy a meccs mégsem délután 1-kor kezdődik, ahogy eredetileg ki volt írva, hanem 3-kor. Ez jó hír, így a gyermek tud aludni a kocsiban, fontos infóként közlendő, hogy az alvóidejében. (Minden valószínűség szerint a kisgyermekesek tudják, hogy ez mennyire szem előtt tartandó dolog.) Tehát elindul a nap. Csak ahogy szokott. Felkelünk, óbasszuskaelfogyottakenyérmenjünkelvásárolnival. Szóval oda indulunk. Egy hipermarketbe vesszük az irányt, ahol találunk egy fodrászt is. (Legalább két hete tervezzük, hogy levágatjuk a fiúnknak a babahaját, mert megérett rá.) Beülünk.

 (Itt még a régi a frizura.)

A haj levágva, a bevásárlás letudva, irány hazafelé. Gyerekzuhany, hogy a kis hajacskák ne zavarjanak útközben, átöltözés, kaja csomagolás, babakocsi vagy hordozó(?), és még ki tudja, hogy ilyenkor milyen dolgok jönnek elő. Szóval indulásra készen állunk.

Az útirány Szekszárd! Végre! Na mit felejtettünk el? Az innivalót. Magunknak. Nembaj, megállunk, azt is megvesszük, végülis időben vagyunk. Sikerült olasz mintázatú buborékos vizet vásárolnom. (Aki érti, érti, aki nem, nem, lényeg, hogy mi jót röhögünk rajta.) Az utat minden nagyobb fennakadás nélkül letudtuk, Alex aludt, majdnem végig, autók az M6-on alig járnak.

Megérkeztünk. Jegyet kell venni, 500Ft-ért. Ki érti ezt? … Csodálkoztam, hogy szurkolói kártya hogy nem kellett. Elég sokan vannak, de a csapat a műfüvön fog játszani, pedig az volt meghirdetve, hogy ha jó az idő (ami pedig egyenesen gyönyörű volt), akkor a füvön lesz a mérkőzés. Ahol persze sokkal több hely lett volna a nézőknek. De nem. Mindegy is. Helykeresés indul. Megleljük végre, csak egy sor ember áll előttünk.

Elkezdődik a meccs. Mégiscsak úgy döntök, hogy vezetek én hazafelé, engedve a férjem boci szemét látva. Már az elején vezetést szerzünk Busai révén. Közben a gyermek úgy érzi, hogy nem jó neki a babakocsiban ülve, ezért átkerül Apuci hátára, és a már egy régebbi bejegyzésben említett közös kabátba.

Majd egy picit Anyucika kezébe, amíg majszol valami kukoricapelyhet/ kölesgolyót/ babakekszet.

Majd vissza a hordozóba.

Még ebben a játékrészben kiegyenlít a Pécs. Majd jön a második félidő. Aminek az elején megfordítják a meccset a munkások. Majd mi egyenlítünk ki. Ekkor Anya elmegy pisilni, útközben találkozik egy régi ismerősével. Aki (többedjére) elmeséli, hogy április közepén végre édesapa lesz belőle. Peti, ezúton is nagyon gratulálok! (Hátha tegnapról nem emlékszel rá. :D)

Sajnos, mint már fentebb említettem az időjárást, el kellett jöjjünk a meccs vége előtt kábé negyed órával. De nem mérges senki, örültünk, hogy ott lehettünk. És hogy láthattuk a csapatunkat. És az új szerzeményt, aki az eddigiekkel ellentétben TÉNYLEG nagyon magas. Legalább egy fél fejjel, vagy inkább egy teljessel, a pályára lépők felett. A rossz hír az az, hogy hazaúton olvassa el Apa, hogy nem csak hogy nem nyertünk, hanem ki is kaptunk. Az út itt is viszonylag sima. Egyszer kellett megállnunk vécére (tudjátok kismama :)), egyszer meg kaját melegíteni a gyermeknek. Ránk sötétedik. De végre itthon vagyunk. Együtt, békességben, szeretetben.

És akkor jöhet az esti program. Fürdés, vacsora, játék, alvás.

Ismét egy újabb hét.

De hál’isten, ez a nap már biztosan nem fog esemény nélkül eltelni, ugyanis arra vetemedtünk a kis családommal, hogy a délelőtt folyamán kilátogatunk a Népligeti edzőkomplexum műfüves pályájára. Ott volt a Lipcsei féle mennyei csapatunk felkészülési találkozója az szintén MBIII-ban szereplő BKV-val.

Mint már gondolhatjátok, a zordnak tűnő időjárás nem tántoríthat el minket. Meg a korai kezdés sem, ugyanis a mérkőzés délelőtt 10 órakor kezdődött, ami egy kicsi gyermekkel, aki általában 9- fél 10-ig is alszik, nem túl kellemes időpont. De sebaj, az akadályok azért vannak, hogy az ember megugorja őket. Ebben az esetben egy egész család. Nekünk ez általában szokott is sikerülni, most sem történt másképpen.

Tehát, öltözködés, pakolás, kajakészítés, miegymás, amire ember nem is gondolna, hogy mikre van szükség, ha egy kicsivel több, mint 10 hónapos gyermekkel szeretnél valahova megindulni. Ebben az esetben ez nem is volt annyira nehéz, mert mi is a könnyebbik, autós utat választottuk. Szóval kocsiba vágjuk magunkat és irány a Népliget.

Megérkezünk, felkötjük Apa hátára a kisfiúnkat. Erre a célra végre sikerült csináltatni egy hordozós kabátot Édesapának, ami arra jó, hogy közös kabátba tudjanak bebújni ő és Alex. (Elég praktikus, így egyikőjükre sem kell külön-külön síkabát, overall, stb.) De kanyarodjunk is vissza a érkezéshez. Körbenézünk, hááát, a helyzet eléggé siralmas. Rajtunk kívül 17 nyugger kíváncsi a meccsre. Mondjuk nincs is min csodálkozni, ez a csapat, a fiataljaink annyira sz*rok, hogy az kritikán aluli. Hogy ez az “isteni” edző, avagy az utánpótlásképzés, esetleg a saját hibájuk, hogy nem akarnak fejlődni, mert azt hiszik, hogy nincs hova, azt mindenki döntse el maga … Mindenesetre kilátás arra van, hogy megnézünk egy jó Simitát, Popgeorgievet, Marcinaskót, Ottent vagy Tujipot és mellette meghallgathatjuk a nézőtársainktól, hogy bezzeg a Puskás, meg az Albert, de még a Varga Zoli is … Ez biztosan így is van egyébként!

De hogy ne a múltban éljünk, hanem a jelenben, az edzőmeccs elkezdődik. Nem pislantunk kettőt, és Tujip megszerzi a vezetést. Ezen kívül az első félidőben kapunk is egy gólt, de semmi érdemleges nem történik. Maximum annyi, hogy ténylegesen megbizonyosodhatunk róla, hogy miért is jönnek a külföldi ilyen-olyan játékosok. Eközben a kismanónk elalszik Apuci hátán, amiben úgy néznek ki hátulról, mint egy nagy kitinpáncélos rovar. Imádom őket! 🙂

Következik a második játékrész. Amiben a helyzet változatlan. Egy Erdei nevű srác rúg egy gólt a mi oldalunkon, amivel beállítja a végeredményt. Alexander közben, a lefújás előtt 5 perccel felébred. Szóval séta a kocsihoz, és hazaindulás.

Egy dolog történt egyébként, amit még meg kell említenem. Volt egy hölgy, aki biztosan tudta mi az a les. Ugyanis ő volt a kettes számú asszisztens. 🙂 (Aki nem érti, ne is bánkódjon miatta, mert evvel a gondolattal le is zárom ezt az írást.)

Sajnos eltelt egy hét esemény nélkül. Illetve ez így pontosan nem is igaz, mert volt kézilabda és jégkorong mérkőzés is, de mi egyiken sem vettünk részt nagy bánatunkra. 🙁

Tehát számunkra eltelt a hét Ferencváros nélkül. Így, mint ígértem, leírom nektek, hogy hogyan kapta a mi drága kisfiúnk az Alexander nevet.

A történet elég régen kezdődött, valamikor több mint 6 évvel ezelőtt. Egy decemberi közepei nap volt, és kézilabda mérkőzésre tartottunk Kriszti barátnőmmel és az ő anyukájával, ha jól rémlik, akkor Csömörre. Nem mellesleg az eseményen részt vett az azóta férjemmé előre lépett szerelmem is. Az este jól alakult. Sok beszélgetés és kártyázás után összejöttünk. Akkor még nem sejtettük, hogy ennyire komolyra fognak fordulni a dolgok a későbbiekben, de bátran, akár az ő nevében is kijelenthetem, hogy nem bántuk meg. 🙂

Akkor visszatérve a névadásra. Mivel mindketten jártunk meccsre előtte, külön-külön, így sokszor szóba is jött a dolog. Megtudtuk egymásról, hogy mindkettőnknek ugyanaz volt a kedvenc játékosa. Ekkor nagyjából két hete jártunk együtt. Mivel ez nem lesz egy túl hosszú bejegyzés, így nem is csigázom a kedélyeket, Aleksandar Jovic-ról van szó. És akkor, 2, azaz kettő hét után meg is egyeztünk abban, hogy ha egyszer úgy alakul, hogy lesz egy közös fiúnk, akkor róla fogjuk elnevezni.

És, mint már a korábbi írásaimból kiderült, 2013.03.26-án meg is született szerelmünk gyümölcse, Alexander. (És ha valakiben felmerülne a kérdés, nem gondoltuk meg magunkat idő közben, és vita tárgyát sem képezte így majdnem 7 év után, hogy tartjuk magunkat a megállapodásunkhoz.)

És ez a kis videó emlékeztetőül, ha valaki elfelejtette volna, vagy esetleg nem látta őt játszani.

És amit a névről érdemes tudni:

Alexander

Nem: férfi

Név eredete: görög eredetű név

A név jelentése: embereket védő

Névnapok: február 25.