Molnár család és a meccsek

Az előző bejegyzés óta eltelt idő alatt, sajnos nem történt semmi. Illetve meccs nem, mert izgalmas dolog az volt bőven. Többek között kiderült, hogy a család 4-ből hirtelen 6 tagúra bővül. (Mindenki hurrá!) Ez egy kicsit ide is tartozik, meg nem is. Egyébként lesz majd neki jelentősége, már az ikerterhességnek, így nem is lehet elsiklani felette szó nélkül.

És akkor jöjjön az érdemleges rész. Egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttünk, hogy az augusztus 20-i hosszú hétvégén, lévén hogy a fiúkat még nem nagyon mozgatja meg a csillió dolláros tűzijáték, ugorjunk ki Bécsbe. 4 nap, 3 éjszaka, világot látunk. Cuccok elpakolva, gyermekek útra készen, programok összekészítve. A felhozatal elég szuper, egy állatkert, egy tropicariumszerű akváriumrengeteg, egy tévétorony és az elmaradhatatlan meccs a pakliban.

Mondanom sem kell, hogy semmi nem úgy sült el, ahogy terveztük, de hát a kisgyermekes lét rejtelmei kiszámíthatatlanok. (Igazából nem is azok, csak az ember mindig elfelejti, hogy egy kismotorral megközelíthető, sőt mi több útba is eső, játszótér is tartogat legalább olyan izgalmakat, mint egy csomó különleges állat …)

De ne is szaporítsuk tovább a szót, térjünk rá az ominózus mérkőzésre. Tulajdonképpen ez volt az, amiért kiutaztunk, tehát az a lehetőség, hogy nem megyünk ki, semmilyen formában nem elfogadható. Az időpont teljesen gyermekbarát. Délután négy, az idő napos, de nem túl meleg, minden ideális egy jó szórakozáshoz. Az ellenfél egy nevesincs csapat, akiről előzetesen nem tudtam azon kívül semmit, hogy még nem nagyon hallottam felőlük. (Nem is jegyeztem meg a nevüket.) Így az is garantált, hogy nyerni fogunk.

Nyakunkba vesszük a várost, metrózunk, leszállunk, körbenézünk, a téren egy óriási stadion látványa tárul elénk.

(Ezt a képet igazából csak magamnak fotóztam, mert jót kacagtam a betmobilon …)

Megbeszéljük, hogy megmaradunk a kaptafánál és itt is kanyarosak leszünk, mint ezelőtt jó pár évig. Ez azért jó, mert látjuk a tábort, az oldallelátót, ha akarunk állunk, ha nem, akkor ülünk és még a büfénél sincs akkora sor, ami elengedhetetlen szempont, ha az ember fia sörrel szeretné a gyomrát megtölteni. Tehát bemegyünk és meglepő módon a kapuknál nem börtönviselt, rossz arcú figurák, hanem átlagos, hétköznapi emberek, akikekkel talán még beszélni is lehet. Arról már nem is beszélve, hogy mindenféle kérdezés, könyörgés, ígérgetés nélkül engedték be a gyermekeknek az innivalós üvegeit.

Elkezdődik az összecsapás. A fiúk (a mi srácaink) egy darabig nagyon jól elvannak, nézelődnek, táncolnak, élvezik a helyzetet. Nézik a futballt, mégpedig egy olyan helyen, (akár az egész országra kivetíthetném), ami egy egészen más világ.

(Hát nem édesek?! A büszke apukának végre beérett a munkája.)

És ezután a csodálatos idill után jön a fekete leves. Alexander és Axel elkezdik unni, Anyának pedig görcsöl a hasa, ami nem meglepő, ha két gyermek lakik benne és ráadásul az orvos pihenésre kárhoztatta. Így mi mást is tehetnénk, minthogy bevesszük az elengedhetetlen magnéziumot és félrehúzódunk egy kevésbé hangos részre, ahol le lehet ülni úgy, hogy senki nem zavar.

(Ez lett belőle, ő fetreng én meg ücsörögve nézem.)

Ameddig csak pihengetett és egyre feketébb lett a ruhája, addig nem is volt semmi probléma. A baj akkor kezdődött igazán, amikor felkelt és elkezdett rohangálni föl s alá. És a kisebbik is. És akkor Édesanya ledobta a láncot és sajnos a második félidő kezdeténél el is indultunk haza …

Otthon kiderült, hogy egy 0-0-ás első félidő után a csapat 3-at gurított a “ki ez a assetudomkiez!?”-nek. Jó meccs volt, köszönjük, hogy részesei lehettünk. Már ameddig …

Úgy tűnik, hogy külföldön mi egy félidőre rendeltettünk … De sebaj, mert majd négy gyermekkel biztosan jobb lesz a helyzet. 😀

Hogy is van ez!?

Először is szeretném megköszönni neked, Kubatov Gábor, hogy eljutottunk erre a szintre, hogy a mi saját meccseinket már tévében sem akarom megnézni. Másodsorban ismét te vagy a főszereplő, aki elérte azt, hogy evvel nem csak én vagyok egyedül.

Most mégsem ez lesz a téma, hanem az, hogy végre találtunk egy csapatot, amivel talán tudunk szimpatizálni, azonosulni. A mérkőzései emberi időpontban kerülnek megrendezésre, pontosabban gyerekbarátban. A lelátón vannak ismerőseink, barátaink, akik szintén nem adják a nevüket, sem a tenyerüket a bejutáshoz. És persze a színük zöld és fehér.

Ők az Érd. Megye I-es csapat, akik szombaton a bajnoki címért játszottak. Eme nemes alkalomból, (és persze azért, mert hiányzik a hangulat) kilátogattunk a hazai meccsükre, ahol az Urbán Flórián vezette Vecsés volt az ellenfél. Az összecsapáson elég volt egy döntetlen, hogy a dobogó legmagasabb fokára állhassanak.

A családi kirándulásunk nem indult túl vidáman. Szombat reggel kinéztünk az ablakon és verőfényes napsütés helyett szakadó eső látványa tárult elénk. Kicsit lelógattuk az orrunkat, főleg annak tudatában, hogy az egész hosszú hétvégére ilyet jósoltak. És igen, mi hóban-fagyban is, de nem akkor, amikor gyakorlatilag egy éve nem vettünk részt ilyenben. A gyerekes életnek a csupa öröm és boldogság mellet van egy olyan árnyoldala is, hogy a rossz program retorziót von maga után hiszit és mindenféle egyéb módszer keretében. Ezért szoktatni kell őket. Megint. Újra. Vissza. Oda, ahova születtek, ahol többet voltak már, mint sok-sok “egymeccses”.

 Aztán kora délután kisütött a napocska, a déli alvás is jól sikerült, így gondolva egy merészet mégis útra keltünk. A metró-metró-metró-vonat négyes nagyon élvezetes volt és a séta is jól ment. Én mindig meglepődök azon, hogy a fiúk annyira, de annyira rugalmasak, hogy nem is tudom elképzelni, hogy vajon kitől látták, tanulták ezt!? A foci nagyon tetszett nekik, (a színvonalára inkább nem térnék ki). Zökkenőmentesen vették a mellettünk begyújtott fáklyákat, a hangoskodást, a dobot és minden mást is, ami egy normális helyen hozzátartozik a lelátó élethez.

(És részt is vállaltak benne.)

(Igen, jól látjátok, az ott egy “Kubatov takarodj” felirat. A Fradista szekció így érkezett.)

A mérkőzés 2-2-es döntetlennel zárult, ami elég volt az aranyéremhez.

(Ajjajj, srácok, kétmillió!)

Így tértünk haza, a szemünkben örömmel, a szívünkben bánattal.

Ferencváros, várj meg, hazatérünk!

Április 12. Szép, mondhatni már-már nyári meleg nap várható.

Nem is annyira régen azt mondtam volna, hogy igen, ez a legideálisabb, kifogás nincs. Persze mi tudtuk akkor is, hogy eshet eső, fújhat szél … De azok az idők sajnos elmúltak. Elég távolinak is tűnnek.

És igen, itt van a nap. A DERBI napja. Az év legjobban várt meccse. Amin mindig rekordszámú ember jelenik meg valahogyan. Pedig ez teljesen érthetetlen, ugyanis a családok rettegnek.

Igen, mindannyian tudjuk, hogy ez nem igaz. Mégis erre fogták, meg persze a mocskos bűnözőkre, hogy kell a szkenner … És igen Gábor, kellett is. Sőt, a stadion is kicsi lett. Ma bebizonyítod, hogy a renitensek nélkül is meg tudod tölteni. A cselzi elleni meccs óta eltelt pár hét. Azóta sokat tanultál te is. Súgok, ne bánkódj miatta, a jó pap is holtig tanul. És tévedni is emberi dolog …

Rengeteg gondolat jár a fejemben. Rengeteg furcsa érzés kavarog bennem. Olyasmik, hogy a gyermekeim  miért nem kaphatják meg azt, amit én? Hogy vajon kinek volt érdeke, hogy ez az egész így legyen? Mennyi idő fog eltelni addig, hogy megint úgy mehessek majd ki, hogy igen, ez az én közegem? Tényleg van ilyen ember, aki ennyi ember szórakozása előttinek gondolja a saját pénztárcáját?

Egy biztos Gábor. Ezt jól jegyezd meg! Jön még kutyára dér.

És ha egyszer, valamiért te már nem leszel ott, ahol vagy, akkor jövünk mi igazán. Mi, akik most őrizzük, az emlékeinkből tápláljuk és ha úgy adódik és lesz rá lehetőségünk, akkor tovább is adjuk a lángot.

De azért ma még MINDENKI A NÉPLIGETBE!

Végre ismét egy meccsről tudok írni, amin egy teljes családként vettünk részt. Sajnálatos módon erre nem Budapesten került sor. És még Ferencvárost sem láttunk. De most nem is a hangulatkeltésé lesz a főszerep, hanem az AC Milan-Hellas Verona találkozóé. És persze azé, hogy a családosok valójában miért is nem járnak este 20:45-kor kezdődő meccsekre.

Az előzményekről annyit, hogy mivel itthon nincs Tábor, nincs szervezett szurkolás, illetve ami van az nem említésre méltó, így valahova menni kell, hogy az ember láthassa azt, amit keres. (Remélhetőleg ez a “már” nem fog örökké tartani és egy idő múlva nevetve fogunk gondolni rá, hogy itt volt ez a Kubatov, aki miatt egy-két szezon kihagytunk.) Tehát, hova is menjünk? Sok beszélgetés és kártyázás opciók hada után a választásunk Milánóra esett. Egy mérkőzés egy hosszú hétvégével egybekötve.

És akkor vágjunk is bele a közepébe. A milánói csapat, aki nem az Inter, a Veronát fogja vendégül látni. A sors furcsa fintora, hogy évtizedek óta nem volt ennyire formán kívül az AC Milan, mint ebben a szezonban, így akár egy izgalmas összecsapást is láthatunk. A találkozó 20:45-kor kezdődik. Nem éppen gyerekbarát időpont, de lássuk meg, hogy mi lesz. Az én fejemben azok az eshetőségek vannak, hogy mindkettő fiúcska alszik, hátizsák módjára vagy pedig az, hogy a pici durmol, a nagy pedig élvezi, hogy vannak szabályok, de most nem kell őket betartani.

Erre majd később vissza is fogunk térni, de most kanyarodjunk el egy kicsit a jegyvásárláshoz. Körbenézünk, osztunk-szorzunk, és úgy döntünk, hogy megpróbálunk a 80018 fő befogadására alkalmas San Siroban a táborral szemben helyet foglalni. Több okból is, amiből az egyik az, hogy rálátunk a szurkolásra, a másik pedig, ha nem ordítanak a hátunk mögött, akkor talán végig élvezhetjük mi is a 90 percet.

Megvettük a belépőket, ahol persze senki nem akarta tudni, hogy hányas a lábunk meg hogy mekkora a derékbőségünk. De érdekes módon még tenyérszkenner sem volt. Így mentünk a hatalmas monstrum 14-es számú kapujához, ahol elég gyorsan át is engedtek minket a rostán. És akkor jöhetett az 5 emeletnyi lépcső a végén a szurkolótáborral. Belecsöppentünk a közepébe. A kisebbik fiú hál’Istennek úgy döntött, hogy nem is fog tovább aludni, így elkezdődött a hisztihadjárat is.

(Azért ennél több nézőt is megilletne ez a két csapat.)

(Legyünk már rajta mi is egy képen, mielőtt hazaindulunk.)

(A fiú, akinek tetszik a fodball.)

(Jéé, az ülőhelyeken is lehet állni.)

És akkor a számomra érdekes dolgok. Sör volt bent, 3 dl= 4€. A vécé pottyantós, mint a Balkánon. A vizet nem töltik ki műanyag pohárba, csak úgy elviheted magaddal PET palackostul. Az olaszok tényleg nem beszélnek semmilyen nyelven, csak a sajátjukon. A stadionon kívül egymást érték a büféautók.

Visszatérve oda ahonnan elkanyarodtunk. A két fiúból 0 volt az, aki úgy gondolta, hogy alvásidőben tentéznie kéne. Alexander egészen jól viselte magát. Axel viszont nem annyira és ez volt a szépített megfogalmazás. Ezt Anya nem tudta olyan sokáig jól kezelni, így sajnos a félidőben elhúztuk a csíkot. A végeredményt az esti gólösszefoglalóból tudtuk meg. 2-2 lett. Ez a Milán azért élt meg szebb napokat is …

Tanulság a végére. A családok nem azért nem járnak ki, mert meg fogják őket enni odakint a “renitens” egyének, hanem azért, mert nincsenek gyerekbarát időpontban a meccsek. Mi több, nincs pelenkázó, nincs a pultban nekik étel, nem lehet bejutni, csak a forgókapun, ami akkora, hogy egy nagyobb patkány is nehezen fér át rajta és még sorolhatnám.

Kedves Vezetőség! Remélhetőleg ti is olvassátok a blogot és elgondolkoztok azon, hogy egyedülállók, családok, férfiak, nők és gyerekek szórakozását vettétek el, csak azért, mert pénzéhesek vagytok, akiknek soha nem elég. Kapjatok a fejetekhez, mondjátok azt, hogy bocsánat, és örüljetek, hogy vannak még olyanok, akik kíváncsikat erre az igazi magyar valóságra, ami kivetül a mi focinkban is.

A blog haldoklik, mint már beszámoltam róla. Sajnos olyan külső körülmények áldozatai lettünk, amik ellehetetlenítik a családunkat a meccsre járástól. Pontosabban a Ferencváros labdarúgó mérkőzéseitől úgy a Grupamába (?!), mint az idegenbeli meccseinkre egyaránt. De most nem is fordítanék erre nagy hangsúlyt. Mindenki ismeri a modern futball csodáját. (Bár nálunk se futball, se csoda nincs …)

Ezzel ellentétben arról írnék inkább egy rövidke szösszenetet, hogy mi is az, amivel mostanában foglalatoskodunk. Természetesen a téli “betegeskedésbe” nekünk is sikerült belepottyannunk, így ez a harmadik hét, amikor a bölcsiből kioffoltuk magunkat. Napközben hármasban, délutánonként négyesben töltjük a szebbnél szebb napjainkat. De persze ezek az idők nem telhetnek el úgy, hogy ne kerüljön szóba az életünk eddigi legfontosabb, függőben lévő állomása, a foci, pontosabban a mérkőzések látogatása.

Mint azt már az elején megbeszéltük, a saját csapatunkat nem hagyják, hogy úgy nézzük meg, mint eddig, ezért más klubokat kell választanunk. Teljesen nyilvánvaló egy hozzánk hasonló számára, hogy idehaza senki más nem jöhet szóba, mint a Fradi. Ezért kénytelenek vagyunk külhonban körbetekinteni. És meg is van az első állomás. Az én születésemnek a napján megtesszük első repülőutunkat négyesben. A célállomás pedig Milánó, ahol is egy AC Milan- Hellas Verona kerül megrendezésre a San Siroban. Egy városnézéssel egybekötött hódolás lesz a szerelmünknek, már ha a focit lehet annak nevezni az FTC-vel szemben. Ezután pedig a következő úti cél Krakkó. Sem labdarúgás, sem klubcsapat nincs a láthatáron, ellenben jégkorong és szervezett szurkolás a Carpathian Brigade vezetésével van. Ezért hát oda is elindulunk. Talán nem is kell megemlíteni, én mégis megteszem, családostul.

Ez lesz a két soron következő kiruccanásunk, amiről, ha túl vagyunk rajta, akkor beszámoló is fog készülni természetesen. Én kíváncsian és epekedve várom mindkettőt.

A végére pedig egy kis muzsika, arról amiben itthon már valószínűleg soha nem lesz részünk:

Sokat gondolkoztam a most kialakult helyzeten, ami körülöleli a Ferencvárost. 

A helyzet az, hogy van pénz, de nincsenek minőségi játékosok. Van hipermodern, nyugat-európai stadion, de még sincs magyar futball. Van politika és ennek ellenére sem piacképes a labdarúgás. És persze az egyik következik a másikból. Miért is lenne eladható az, amit csinálnak az aranylábú fiaink, ha tulajdonképpen nem is tesznek semmit?

De ami a legeslegjobban hiányzik az egészből, az a szurkoló. Néző van. De belőlük sem lehetne Dunát rekeszteni. A kérdés adott. Ki(k) ezért a felelősek? A vezetés? A szurkolók? Az MLSZ? A politika? Nyilvánvalóan mindegyik félnek benne van egy kicsit a keze, de persze mindenki a másikra mutogat. A válasz soha nem fog teljesen tisztázódni, de nem is ez lenne a legfontosabb. Inkább az, hogy bárhogyan is, de oldódjon meg végre a szituáció.

Valaki vegye meg már például az a nyomorult tenyérlenyomatos szart beléptetőrendszert, csináljanak belőle pénzt. Akkor meglehetne a klubvezetés boldogsága. “Ez az, másnak is van rá szüksége, szívassuk meg az embereket.” Persze a kenyeret és cirkuszt a népnek kijelentés már régen halott, mert itt most sem étel sem szórakozás nincs. Csak nyomor … De visszatérve a kiindulási ponthoz, adják el, utána meg szereljék le. Végre hagy kapja meg a hétköznapi ember azt amire vágyik. Hétköznapit írtam volna? A munkanapokon tényleg azok. Jó munkás emberek, akik dolgoznak a megélhetésükért, a családjukért. De meccsnapon egészen mások. A Ferencvárosnak élnek. A csapatnak. Annak, amelyik 16 forduló után az “előkelő” hatodik helyet foglalja el a bajnokságban. Annak, amelyik évek óta nem nyert semmit. (Persze ha a sörmeccseknek alapul szolgáló Ligakupát semminek nevezzük. Én annak nevezem.) Amire az összes spórolt pénzüket ráköltik, hogy elutazzanak érte télen-nyáron, hóban-fagyban gyakorlatilag bárhová.

Ehhez a csoporthoz tartoztunk mi is. De most egy korszak lezárult. Nem jutunk előrébb, ha megfeszülünk sem. Ehhez az ocsmánysághoz viszont nem adjuk a nevünket. Így, sajnálattal kijelenthetjük, hogy a focira járásunknak vége szakadt. Ha csak nem keresünk magunknak valami NBIII-as kis csapatot. De az meg nem Ferencváros … Hát kérem szépen, hol van itt a világ rendje?

Valamit csinálni kell. Meg kell mozgatni az állóvizet. Azért, hogy a lezárult korszakot felváltsa egy új. Egy még jobb, egy még fényesebb, egy még tisztábban ragyogó. Hogy az utánpótlás, a gyermekeink formájában, is láthasson egy tündöklő csillagot az égen, amiért érdemes harcba szállni és megvívni a csatákat.

Sose felejtsétek el, nem az a győztes, aki a csatát megnyeri, hanem az, aki a háborút … (Remélhetőleg, ha egyszer visszajutunk, akkor valami hasonló, a Holdról is tisztán látható transzparens mögül fog dörrenni a Hajrá Ferencváros!)

Most, hogy nem járunk nagyon sehova, elég nehéz életben tartani a blogot. Igyekszem kiírni magamból az érzéseinket, de ez nem megy olyan egyszerűen, ha nem lehet a tárgy a téma …

De bele is csapok a lecsóba, és megosztom veletek, hogy az életünk megváltozott. Nem várjuk a hétvégéket olyan formában, mint eddig. Nem agyalunk már a hét elején arról, hogy mi lesz a fodball csapatunk következő állomása, és hogy hogyan oldjuk meg, hogy eljutunk. Hazai vagy idegenbeli? Gyerekekkel vagy nélkülük? Korai a meccs és a déli alvásunk belecsúszik? Vagy esetleg kései és akkor az estit teszi tönkre? Autóval menjünk vagy vonattal? Ki vezet, ha az autó mellett döntünk? Kit hívjunk magunkkal arra az egy darab üres helyre? És még sorolhatnám, hogy milyen kérdések merülnek fel, ha kicsi gyermekeitek vannak és mégis meccsre akartok járni …

Ehelyett mi van? Megmondom. Puszta érdektelenség … Sajnos. A hét eleji beszélgetésünk így zajlik le:

– Kivel játszunk a hétvégén?

– Nem mindegy? Úgysem megyünk … De engem már tévében sem érdekel …

Eddig jutottunk. Hogy azt a maroknyi embert, aki miatt ilyen a magyar foci még erre a, nevezzük nevén, szarra kijárna, azt is elmarják. Hétről hétre negatív csúcsok dőlnek meg a nézőszámban. A játék nem élvezhetetlen, hanem egyenesen nézhetetlen. De persze nem baj, mert a “mocskos huligánok” már nem járnak be. Helyette jönnek a családok.

Jönnek a családok? Én egyenlőre csak olyanokat ismerek, akik számára ugyanúgy, mint nekünk, ez a mostani állapot felvállalhatatlan. Persze lehet, hogy ez azért van, mert nem szotyizunk és drukkballonozunk a helyszínen hétről hétre, így esélyünk sincs megismerni azokat, akik helyettünk járnak.

Én két dologban bízom. Az egyik az, hogy ezek a vezető fajták, mint a mostaniak elnyerik méltó büntetésüket. A másik pedig az, hogy sokkal hamarabb beadják a kulcsot, mint mi, szurkolók, vagy mint ahogy azt gondolnánk.

De emellett megpróbálunk felkészülni a legrosszabbra is …

Elég régen jelentkeztünk már be. De mi is történik mostanában a Molnár család háza táján? Hát meg mondom nektek, semmi. Semmi érdemleges. Az MB1-ből lement ide s tova 12 forduló. Nélkülünk. Még mindig vérzik a szívünk, de sajnos az, ami mostanában folyik a Grupama Lajosék háza táján, az a mi értékrendünkkel összeegyeztethetetlen.

Titokban újraválasztott klub elnök, akinek a jobb keze, a hasonló kaliberű gazember szintén magas, mi több, döntéshozó pozíciót tölt be.

Egy, sajnos mondjuk ki (lehet sokan megharagszotok érte), de elmeroggyant 90 éves, aki azt állítja, hogy hatalmas sikerekkel átitatott négy év áll a hátunk mögött.

Egy olyan secu brigád, aki bármit képes véghez vinni pusztán az anyagi jólét miatt. Gyakorlatilag a saját szülőanyjukat elásnák, ha valaki egy pár zöldhasú kíséretében erre kérné őket. És persze ez van dögivel. Az állam pénzét, vagy ha úgy tetszik, az adófizetőkét nem nehéz szétosztani, ha te vagy az aktuális rezsimnek a kasszása …

Emellett pangnak a lelátók. Mi, a “családok” nem járunk ki. Mondjuk nem nagyon látok helyettünk másokat. Bár lehet csak az én szemem csal, mert nem vagyok ott. De a politikai irányelv  jó. Ha sokat mondod, hogy minden a legnagyobb rendben, az emberek előbb-utóbb el is hiszik. Mint a placebo. Tudjátok, minden fejben dől el. Ha így állunk hozzá, akkor mi világverő nyugat-európaiak vagyunk a legsikeresebbek, leggazdagabbak és még a CR7 is a miénk lehet. (Úgyis tárgyalunk már a Real Madriddal … Igaz, Dolly?)

Csak marhavagonokkal megközelíthető mérkőzések. Irreális jegyvásárlási körülmények. Klubkártya, futballkártya, szurkolói kártya … Ingyenjegy osztogatása, mert a 2500 néző ciki. Ezúton tájékoztatom kedves Elnök Úr, hogy a 4500 a legmodernebben az nem ciki, az egyenesen fantasztikus! Teljes siker.

Azt azért még megkérdezném, mielőtt teljesen elmegyek politikai irányba, hogy nem a korrupció miatti amerikai kitiltásokkal kellene foglalkozni? Még mindig mi vagyunk a honi labdarúgás legnagyobb megrontói? Ha nem veszem magunkra, akkor hasonló a hozzáállásom, mint Önnek, kedves Kubatov Gábor. Ha meg igen, akkor értetlenül állok a fennálló helyzet előtt. Az a gond, hogy van pár “renitens” egyén, aki nem csak szotyizni akar kijárni, hanem esetlegesen szurkolni is?

Büntet az UEFA Mafia a pirotechnika miatt? Legyen olyan kedves és mutasson már nekem egy olyan csapatot, amelyik az Ön elnökségi ideje alatt bármit is elért nemzetközi szinten! Persze legyen az foci, mert ugye az Union of European Football Associations abban van jelen.

Tudnék még írni pár dolgot, de nem teszem. Inkább visszakanyarodok a cím megválaszolásához. Hogy hogyan is telnek a futball nélküli hetek? Nagyon rosszul. Nincs meg az a tűz, amiért érdemes volt várni a hétvégéket. Nincs meg az a közeg, ami összerántaná a barátokat. Nincs meg az a hely, ahol a heti felgyülemlett gőztől meg lehetne szabadulni. Nincs meg az otthonunk, amire azt gondoltuk, hogy majd a gyermekeink ott fognak felnőni.

Sajnos ott tartunk, hogy a csapat helyállását a bajnokságban már a tévén keresztül sem akarjuk megnézni. A játék siralmas. A hangulat nulla. A zsoldosok nincsenek a toppon. Az edző szerintem nem csak alkoholista, hanem cuccos is … 13 pontra vagyunk az első helytől. De legalább benne vagyunk a legjobb nyolcban … És ami a legsiralmasabb, még a Dózsa is előttünk tanyázik, Bobojszástul, Ahjuperástul, Antonostul …

Régebben ennek a mostani hétnek az elején majd kiugrottam volna a bőrömből. Minden nap gyűrtem volna a munkát, hogy minél hamarabb haza érhessek, lefeküdjek aludni, hogy gyorsan elteljenek a munkanapok és jöjjön végre a hétvége. A legfontosabb. A derbi, ráadásul idegenben.

A sors furcsa pikantériája folytán én a Megyeri úton nem jártam már több mint 3 éve. Várandós voltam. Aztán kicsi csecsemőm volt. Aztán megint kismama lettem. És végül az ifjabbik trónörökös a 14 éven át tartó átok megtörésének a napján látott napvilágot. Csodaszép nap volt, annak ellenére, hogy nem vehettem rész a mérkőzésen.

Most itt lett volna a lehetőség. Ugyanis folyó hónap 21-én Újpestre látogatott a csapatunk. Normális esetben a jegyárusítás kezdete előtti napon este ki kéne sátrazni a Pénzverde oldalába, hogy másnap én lehessek a sorban a 14. és vendégbelépőhöz jussak.

És aztán ázva-fázva, de én lennék a világ egyik legboldogabb embere.

De sajnos nem. Idén nem ez lett. A 2014/15-ös szezonban elkezdődött valami más. Valami, ami sok 100 (vagy remélhetőleg inkább 1000) ember számára tűrhetetlen. A szurkolók megszűrése, lecserélése. Pontosabban a slepp, a renitens egyének eltakarítása és a kellően fizetőképes néző kereslet megtartása, felkutatása. A rohanó világunkban a második legnagyobb pénzt megmozgató sportnak (az első az amerikai futball) a meggyalázása. Elérkezett Magyarországra a piaci alapokon működő modern foci.

Ehhez persze jobb helyeken minőség is dukál. Nálunk sajnos nem. Illetve van egy szemernyi rész, ahol működik a minőség is, meg a szurkolói kultúra is egyszerre. Ilyen hely például Bosznia. Lásd, ők részt vettek a FIFA által megrendezésre kerülő legnagyobb eseményen, és mégis elférnek a stadionokban a “gusztustalan szurkolók”. Akik miatt rossz a magyar labdarúgás, akik a gazdasági válság okozói, akik nem tudnak kultúráltan viselkedni, akik csak isznak meg hápognak, akik ki merik mondani a saját véleményüket.

Szóval elérkezett a derbi napja. Egy maréknyi Fradista, akik még hisznek a csodában, nagyjából 5-600-an ki is látogattak a Szuszába. A maradék, akik már láttak sokszor varjút azon a bizonyos karón,  2500-3000 fővel képviseltette magát a legmodernebb Grupama Lajos Aréna (http://hircsarda.blog.hu/2014/08/11/a_groupama-csalad_halas_az_ftc-nek) melletti Sas-szobornál, ahova egy tűntetés volt meghirdetve az elnyomás ellen. Majd egy közös óriás kivetítős meccsnézéssel zárult.

Nem is volt kérdés, hogy hova látogatunk ki.

Az csilli-villi börtön melletti téren nagyon jó volt összességében a hangulat. Mellékvágányon, de nem annyira mellékesen kikaptunk 2-1-re. Az egy darab gólunkat egy büntetőből sikerült szereznünk. Az, hogy a Megyeri úton kikapunk soha nem öröm, sőt. De ha valamikor, akkor talán most az egyszer elviselhető. Így látható, hogy a futballcsapatunk nem ér semmit a fanatikusai nélkül és legalább nem lehet a szurkolói nyomással takarózni.

Sajnos a gyermekeink nem tartottak ismételten velünk. Az indoka nagyon egyszerű, nem szerettünk volna a lefújás után egyből hazaindulni. Nekik viszont alvó idejük van, ami szent és sérthetetlen. Általában. 🙂 Így nem is autentikus az egész, mert hát ez a blog tulajdonképpen róluk kéne, hogy szóljon leginkább.

De nem szívesen hagynám veszni. Mint ahogy az eszmét sem, ami még nem is annyira régen a Ferencvárost is körbelengte. Éppen ezért ott volt, van és lesz is a helyünk a Táborral. Annak ellenére, hogy én magam is tenyérlenyomatos vagyok. Tenyérlenyomatos és bérletes. De köszönöm szépen, nem. Ezt nem. Én nem vagyok holmi rongybáb, akit egy száron mozgatnak. Nekem vannak elveim. Sőt, mi több, “mocskos Fradista” létemre érzéseim. Sírom vissza a régi időknek a hangulatát. És ha ők, a társaim, ezt az utat választják, velük tartok én is. Szabad akaratomból. Egy nemes, kicsit önös célért is. Hogy ha a gyermekeim felnőnek, akkor büszkén, kihúzva magukat sétálhassanak végig az utcán, hogy igen, az én szüleim megcsinálták. Ott voltak, azért, hogy mi, a fiatalabb generáció is kaphasson egy olyan környezetet, eszmét, atmoszférát, baráti társaságot, egy életérzést, egy klubot, amiért érdemes együtt a tűzbe menni.

Sajnos a fociblogom haldoklik. 🙁

Ha esetleg valaki tűkön ülve várná az újabb epizódokat, hát el kell hogy szomorítsam. A bajnokságból lement hat teljes forduló az én kis családom nélkül.

Amióta megépült az új hipermodern, sőt mi több, a legmodernebb (:D), azóta helytálló az eddigi felvetés a mi kis négy főnkre reflektálva, hogy a családok nem járnak. Hát, tényleg nem járunk. És a szívünk vérzik, hétről hétre. Ki tudja, hogy még meddig.

A nagyobbik fiam nem volt a régi Szentélyben, csak pocakban. Ha emlékeztek még, meséltem már róla, hogy a búcsú mérkőzés másnapján mentem be vele a kórházba, mert kikívánkozott. És nagyon bíztam benne és teszem ezt most is, hogy ha ő személyesen nem szagolhatott bele az ottani levegőbe, akkor ezt majd megteszi a Grupama (?!) Arénában … Vagy mi. Bíztam benne, hogy ő neki jobb jár. Az enyémnél jobb. Nem más, hanem jobb. És ugyanez igaz a kisebbik fiúnkra is. Őt is ugyanúgy megilletné, hogy megkaphassa azt, amiről más gyermek csak álmodhat, az igazi szenvedélyt első kézből.

De úgy tűnik, hogy csak a remény marad. Hátha lesz jobb, illetve nem jobb, hanem olyan mint régen. Mint amikor én voltam gyerek. És kamasz. És nővé cseperedő fiatal felnőtt. És feleség. És kismama.

Várjuk vissza ezeket az éveket. Mihamarabb. Hogy az én fiaim is átélhessék, hogy mit is jelent ez az egész. Amikor valami olyanért mész a tűzbe, ami legbelül csak a tiéd, de komoly ráhatásod nincs és nem is valószínű, hogy lesz. Amiről mindenki más is azt gondolja, hogy ez csak az övé, mert másé nem lehet. Ami (jobb esetben) emberek tízezreit mozgatja meg és áldozzák fel a kevés szabadidejüket. Ami összehozza az ügyvédet a raktárossal, a péket a hajléktalannal, az informatikust a sintérrel. És nem utolsó sorban, amire a férjem és én az életünknek egy részét áldoztuk.

Ez a szakasz most lezárult …